Hidán Csaba – Szőllősy Gábor: Fegyver- és lószerszámgyűjtemény a tápiószelei Blaskovich Múzeumban (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 24. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2008)

A tápiószelei Blaskovich Múzeum fegyvergyűjteménye (Hidán Csaba)

A dzsida hegye beszűrődik a próbadobozba A lökogomb megakadályozza a nyél behatolását dzsirid a hajító fegyverekhez. Az utóbbiak nyele rövid és könnyű, az előbbiek nyele hosszabb és vastagabb volt. A honfoglaló és a középkori magyar seregek által használt kopjak másfél embernyi hosszú, keskeny hegyű, rombusz keresztmetszetűek voltak, amelyeknek köpűjét kúposra formálták ki. A vascsúcs alatt a kopja nyelére - a sztyeppéi lovas népeknél szokásos módon - gyakran kis lobogót erősítettek fel. A lándzsa a kopja egyik nehezebb nyugati változata. A XIV-XV században a páncélos nehézlovasság legfőbb harci eszközévé a kard mellett az egyre nehezebb és hosszabb lándzsa vált. A XVI. században a magyar végvári lovasság kopjái igen hosszúak voltak, három, három és fél méteresek is lehettek. Hegyük keskeny, gerincélük annyira erős volt, hogy a köpűnyakba való átmenet már alig látszott. A nyélre, a kopjahegy alá gyakran háromszög alakú vagy fecskefarok alakú, zöld-piros vagy piros-fehér lobogót erősítettek. A XVII. század derekán a lőfegyverek tökéletesedésével a magyar huszárok már elhagyták a kopját. A nyugat-európai gyalogság a XVII. század utolsó harmadáig használta a pikát, főleg a töltési idő alatt való biztosításra. A szurony megjelenése a pikák teljes eltűnését eredményezte. A dzsida a lovasságnál: lengyel területen, az Orosz Cárságban és a törököknél még hosszú ideig megmaradt. II. Rákóczi Ferenc tervezte a lovasságnál kopjás századok felállítását, de a szabadságharc zűrzavaros körülményei között ez nem valósult meg. Érdekes, de sajátos harcmódjuk miatt érthető, hogy a hajdúk nem használtak kopját vagy lándzsát. A terephez alkalmazkodó, támadásra és védekezésre egyaránt képes hajdúk mozgását, gyorsaságát igen akadályozta volna a hosszú szálfegyver. A Habsburg, majd az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében voltak ulánus ezredek, de hadkiegészítő területük nem a „magyar királyság" vármegyéire terjedtek ki. Az ulánus ezredek dzsidája mintegy három méter hosszú, keskeny, rombusz keresztmetszetű vasheggyel ellátott fegyver volt. E dzsidahegyek legfőbb jellegzetessége a hegy alatti vasgömb, ami annak az ellenség testébe történő továbbcsúszását akadályozta meg. Az ulánus ezredek Európa szinte minden országában még 1914 nyarán is rohamra indultak, de a gépfegyver, az aknavetőtűz és a szögesdrót akadály igen gyorsan megszüntette ezeket. ÜTŐ- ÉS VÁGÓFEGYVEREK Az ütő- és vágófegyverek csoportjába tartoznak a különféle balták, fokosok, bárdok, szekercék, csákányok. Az ütő- és vágófegyverek esetében rögtön abba a problémába ütközünk, hogy mikor szerszám a szóban forgó eszköz, és mikor használják fegyverként. A tárgy alakja néha egyértelművé teszi ezt. Egy kis vágóélű és hosszú csőrű fokos mindig fegyver, ám egy balta nem biztos, hogy az. A régészeti feltárások kísérőleletei a legtöbb esetben választ adnak erre. Néha mégsem derül ki,