Hidán Csaba – Szőllősy Gábor: Fegyver- és lószerszámgyűjtemény a tápiószelei Blaskovich Múzeumban (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 24. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2008)

A tápiószelei Blaskovich Múzeum fegyvergyűjteménye (Hidán Csaba)

Már a XVI. század végén használták a kéz fokozottabb védelmére a markolatkengyelt és a keresztvasat összekötő láncot. A XVII. században a keresztvas egyik szára a markolattal párhuzamosan meghosszabbodott majdnem a markolatkupakig. A XVIII. században e markolatvédő pánt összekapcsolódott a markolatkupakkal, és így alakult ki a markolatkengyel. A XIX. században a kiszélesedő markolatkengyelből markolatkosár lett. A XVII. és XVIII. században a jellegzetesen magyar szablyakeresztvas-típusok mellett kedvelt volt, főleg az Erdélyi Fejedelemségben, a perzsa és a lengyeles-kozákos típusú keresztvas. Leginkább díszfegyvereket szereltek fel ilyen keresztvasakkal. Bár a nevében keresztvasat mondunk, igen sok esetben a keresztvas ezüstözött-aranyozott bronz volt, amit gyakran művészi féldrágakő berakásokkal díszítettek. A szablyák markolata többnyire fából készült. A fát a markolattüskére (a penge markolati része) egy vagy több szegeccsel rögzítették, főleg a keleti fegyverek esetében gyantás anyagokkal ragasztották hozzá. A famarkolatot bőrrel vonták be, szíjjal vagy zsinórral körültekerték, a XIX. század második felében cápabőrrel, rájabőrrel borították. Díszszablyák esetén a markolat gyakran fémből készült, véséssel, drágakő berakással, niellos technikával díszítették. A markolatgomb vagy markolatkupak az idők során változott, hol körte alakú, hol makk, hol hagyma alakot formált, de rendeltetése mindig ugyanaz maradt. A fegyvert markoló kezet támasztotta és megakadályozta lecsúszását a markolatról. A magyar szablya markolatára jellemző, hogy a pengével ellentétes irányban enyhébben vagy erősebben hajlik. Ez növeli az erő nyomatékát és a vágás irányát ívesebbé, körkörössé teszi, ami jobban hasít, mint egy egyenes pengéjű, egyenes markolatú kard. A fokéles technikákat is nagyban elősegíti a hajlott markolat. A szablyákat övre csatolva, többnyire fából készült, bőrrel, bársonnyal bevont hüvelyekben tartották. Ennek torkolatát, felkötőpántjait és saruverctét gyakran rézből, bronzból, ezüstből készítették, és a kor ízlése szerint díszítették. A XVIII. század végén megjelentek a vaslemezből készült hüvelyek. A honfoglaló magyarok két felkötőszíjjal csatolták fel a szablyájukat az övre úgy, hogy a fegyver élével lefelé, kissé ferdén lógott a harcos oldalán. Ez a felcsatolási mód lehetővé tette a kényelmes fegyverhordást és a szablya gyors kirántását, ami kis változásokkal a XX. századig, a szablya használatának végéig fennmaradt. A XVIII. században, amikor Európa-szerte felállították az egységes, állandó hadseregeket, a könnyűlovasságot szinte mindenütt magyar módra szervezték meg, legtöbb esetben magyar huszártisztek közreműködésével, vezetésével. Természetesen fegyverzetük, lószerszámuk, ruházatuk is magyar módra készült. A francia huszárság kialakításában Eszterházy Bálint, Bercsényi László, Batthy György járt élen, a porosz huszárok főparancsnokai között Halász Zsigmond, Werner Pál és Kőszeghy Ferenc személyét találhattuk. Az orosz huszárság megszervezésével Nagy Péter cár Máriássy Ádám volt kuruc kapitányt bízta meg. Az amerikai lovasság egyik megteremtője pedig a karcagi születésű Kovács Mihály huszár ezredes volt. A magyarok által felállított és kiképzett huszárok fő fegyverévé a szablya vált, amely mindenütt megőrizte a magyar szablya fő jellegzetességeit. A történelmi magyar fegyverek egyik legszebb és igen jellegzetes csoportját alkotják a rendkívül széles (50-60 mm), vésett ábrákkal és feliratokkal díszített szablyák. A penge egyik oldalán igen gyakran a FRINGIA felirat olvasható, a másikon a Nap, a Hold és a csillagok képei láthatók. A hagyomány és a népi emlékezet ezeket a szablyákat II. Rákóczi Ferenc szabadságharcához társítja. A FRINGIA felirat egyik magyarázata (F)rancisctis (R)ákóczi(I)n (N)omine (G)entis (I)nsurgit (A)rmis, vagyis Rákóczi Ferenc a nemzet nevében fegyvert ragadott. Bár a kuruc szabadságharchoz igen méltó lenne ez az okfejtés, de az igazság azonban az, hogy a FRINGIA vésetű pengék már a XVII. században is léteztek. Zrínyi Péter 1672-ben készült összeírásában már olvashatunk „fringiákról". „Framea cum Fringiae Genuae". Valószínű, hogy a fringia szó a török frengh (európai idegen) szóból származik.