Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)
Sasvári Edit: Hetey Katalin (interjúrészlet)
A beszélgetés Sasvári Edit Hetey Katalinnal készített interjújának részlete. Hetey Katalin, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2005., 7-10. p. Régóta figyelemmel kísérem munkásságodat mégis, egészen mostanáig nem került rá sor, hogy részleteiben is megismerhessem. Győri és budapesti életmű kiállításod, és az annak kapcsán előkerült művek, dokumentumok, reprodukciók azonban lehetővé teszik, hogy alaposabban végigvegyük pályád gondolati íveit és különböző szakaszait. Kezdjük talán azzal, hogy melyek voltak a művészettel kapcsolatos első élményeid? 16 éves voltam, amikor először vettem részt a Képzőművészeti Főiskola miskolci nyári művésztelepén. Miskolcon születem, ez volt az első komoly lehetőség a közelemben, hogy professzionális körülmények között ismerkedhessem meg a festészettel. Az első szakmai útmutatásokat ezeken a stúdiumokon kaptam. Délelőtt alakrajzolás és csendéletfestés volt délután pedig tájképet festettünk. A művésztelep a város idillikus, szólókertes, domboldalakkal szegélyezett részén, a Derkovits utcában volt, ahol műtermekben helyi festők is dolgoztak. Szüleimmel gyakran jártam arra. Titokzatos, misztikus helynek tűnt. Csodálattal néztem az ott dolgozó művészeket és vágyakoztam, hogy majd egyszer én is közéjük kerülhetek. Meg volt a fogalmam a szépről, és ez volt az első sokk, mikor a tanulmányok folyamán kiderült, hogy a „szép" nem azonos az én elképzeléseimmel. Az érettségi után felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István volt a mesterem. A művészeti stúdiumok a látva nyelvűség törvényeinek megismerésére épültek, amelyet ma is a művészeti nevelés alapjainak tartok, és amely kezdetben művészi gondolkozásomat meghatározta. Évfolyamom számos külföldön híressé vált művészt indított útjára. Hantay Simont, Reigl Juditot, Fiedler Ferencet, Molnár Verát, akiket Párizsban láthattam viszont. Hogyan alakult a pályád a főiskola után? 1947-ben rajz és művészettörténeti diplomát szereztem, majd rajzot tanítottam a budapesti Képzőművészeti Gimnáziumban. Szerettem a tanítást, amely lehetővé tette művészi munkám zavartalan folytatását. 1956-ban elhagytam az országot. Egy évig Rómában és Ischiában éltem. Ischia, ez a Capri melletti sziget, festői szépsége mellett jelentős szellemi központ volt abban az időben. Festők, írók fordultak meg abban a csodálatos, akkor még érintetlen környezetben. Ott ismerkedtem meg Fejtő Ferenccel és feleségével Rose-zal, akikhez a mai napig életre szóló barátság fűz. Rose sajnos néhány éve már halott. Később az ő segítségükkel települtem át Párizsba. Párizs előtt maradjunk még egy kicsit az olaszországi időszaknál. Szellemileg hogyan hatott rád az új környezet? Óriási élmény volt látni mindazt, amit csak könyvekből ismertem és tanítottam. Hozzám szegődött a szerencse. Sok érdekes és kiváló emberrel találkoztam. Rómában ismerkedtem meg Ignazio Silone-val és számos művészbaráttal: Affroval, Alberto Burrival az „arte povera" jeles elindítójával, Marino Marinivei, Margherita Russoval és Mitty Risivel a neves filmrendező feleségével, akinél akkoriban laktam. NáLa megfordult a világsikert aratott „Dolce vita" című film szinte minden ismert szereplője. Rendkívül izgalmas szellemi légkör volt ez. Háza, amely a Piazza San Bartolomeón, Róma szigetén állt, az egyszerűségből fakadó szépség varázsával hatott rám. Most, hogy visszagondolok ezekre az időkre, sorsszerűséget látok abban, hogy hasonló történelmi környezetben, párizsi otthonom is szigeten van, a Szajna szigetén. Ezek az ismeretségek hatottak-e akkori munkáidra vagy inkább csak élvezted, hogy gyökeresen ellentétes világba csöppentél a magyarországi viszonyokhoz képest? Milyenek voltak az akkori képeid, illetve hogyan változtak az itthon készültekhez képest? Természetesen hatott ez a másfajta világ munkásságomra, de túl új és nagy volt a kontraszt a régihez képest, és túl sok volt a személyes problémám ahhoz, hogy önfeLedten élvezni tudjam e fantasztikus világot. Életformában, éLetstíLusban és természetesen a gondolkozásban is tökéletesen más világ volt ez. Akkori munkáimra a természet szerkezeti rendjéből kiinduló, tradicionális képi szerkesztés volt még jellemző. Kerestem a természetben a „motívumot", ami megfogott, és ahogyan azt otthon gyakoroltam. Nagyon sokat rajzoltam, festettem és ekkor kezdett kialakulni bennem az a szemlélet, amely a természetet kiindulópontnak és nem végső célnak tekinti. Mindez igazán a párizsi évek alatt formálódott meg. Jártam a múzeumokat, eredetiben láthattam számos remekművet. Mélyebben azonban csak visszatérő utazásaim során tudtam igazán értékelni és elrendezni magamban ezeket az élményeket. A „bőség zavarában" szenvedtem még abban az időben. Miután vizuális típus vagyok, minden bizonnyal a későbbi munkáimban megjelenő logikai rendszerek ezekből a látványélményekből alakultak ki. Ischia fehér világa, a házak nemes formarendszere, az egyszerű, nagy tömegek megnyugtató rendje, a ritmusok tisztasága és a parasztbarokk építészetének játékos-rajzos világa érezhetően visszatér későbbi munkáimban. Mikor telepedtél le Franciaországban, és milyenek voltak az első párizsi évek? Talán azzal kezdeném, hogy megérkezésemkor elfogott a véglegesség érzése. 1957-ben kerültem Párizsba és 1970-ben kaptam meg az állampolgárságot. Úgy kellett tájékozódnom és rendeznem az életemet, hogy otthont teremtsek, és hogy művészi munkámat folytatni tudjam. Nehéz idők voltak. Az egzisztenciális problémák megoldására grafikai és illusztrációs munkákkal próbálkoztam. Tökéletes sikertelenséggel. Majd a „Vox" kiadónak hanglemezborítókat terveztem. A későbbiekben pedagógiai munkásságom folytatására is lehetőség nyílt. A párizsi Hector Berlioz gimnáziumban válLaltam tanári állást. Rajzot és művészettörténetet tanítottam. Tulajdonképpen három helyre vágytam életemben. Olaszországba, Párizsba és Svájcba, utóbbiba azért, mert ott nincs háború. Szokták mondani, hogy a sors megadja azt, amit az ember kíván, csak nem mindig úgy és akkor, ahogyan szeretnénk. Velem is ez történt.
