Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)
Sz. Szilágyi Gábor: Nádasdy János
Október 23-án a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnázium egyik óráján voltunk, és tisztán emlékszem, amikor egyik osztálytársam azzal jött be az osztályterembe, hogy „a pesti utcán tüntetések vannak". A Kálvin térre mentünk, ami csaknem üres volt akkor. Az emberek izgatottan és suttogva beszélgettek egymással. Azt hallottuk, hogy a körúton menetel a tömeg, ezért odasiettünk. Akkor Láttuk, mi történik. Óriási embertömeg hömpölygött a Margit híd felé. Én is beálltam közéjük. A tüntetők piros-fehér-zöld zászlókat lobogtattak, amelyek közül többnek Lyuk tátongott a közepén. FeLtűnt, hogy rendőrök és katonák is jöttek velünk összefogódzkodva. Az Oktogonon - akkor November 7. tér - szétvált a tömeg. Egy részük a Sztálin szoborhoz ment, mi viszont a Margit híd felé vettük az irányt. Csak a híd pesti oldaláig értünk. Annyian voltak, hogy a Bem szoborhoz nem jutottunk már el. Megfordultunk, és a Parlament felé indultunk. Ott is gyülekeztek az emberek, és Nagy Imre beszédét követelték. Az esti órákban a téren hallottam, hogy a Sztálin szobrot lehúzták. Félelem fogott el. Fáradtan és szorongásokkal teli tértem haza a Ráday utcai lakásunkba. Azon az éjjelen lövöldözésekre ébredtünk, de nem mertem kimenni az utcára. Másnap megtudtuk, hogy a felkelők elfoglalták a Magyar Rádió épületét. A feLkelőkbőL alakuló nemzetőrség próbált rendet teremteni a kaotikus, harcokkal teli pesti utcákon. Én is odaálltam. Karszalagot kaptam, amire magam írtam rá, hogy „Nemzetőr". Még megvan a szalag. Egy kimustrált puskával, inkább jelképszerűen, a Múzeum körúton, kitört kirakatok elé állítottak a fosztogatók ellen. A rádióból értesültünk Gerő Ernőtől, micsoda „csőcselék" vagyunk. Sokunk zsebében azonban ott volt a 16 pont, amit olvasva számunkra nyilvánvaló volt, hogy a jó oldalon állunk. Fiatalon, tizenhét évesen kerültél külföldre. Hogy és mikor hagytad el az országot? Az országtól és a szüleimtől is nehéz szívvel váltam meg, de az iskolát is nehéz volt otthagynom, ahová már csak a származásom miatt sem volt könnyű bejutnom. Apámon keresztül - aki miután elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát és anyámmal Szigetszentmiklóson mozit nyitott - jól fel voltam világosítva arról a „szabad jövőről", amit „proletárdiktatúrának" neveztek. A Nádasdy Filmszínházat 1950-ben államosították, minket kirúgtak, saját lakásunkban Lakbért fizettettek és ipari kulákoknak, osztályidegeneknek bélyegeztek. Szüleim, akik szociáldemokrata érzeLműek voltak, a kommunista diktatúrát nagyon megsínylették. November 4. után úgy tűnt, minden remény elveszett, november 22-ére pedig olyan állapotok uralkodtak az országban, hogy a helyzet számomra tarthatatlanná vált. Három társammal KeLenföldön szálltunk fel az első induló vonatra. Kapuvár előtt megáLltunk, a kalauz elkiabálta magát, hogy aki disszidál, szálljon le, mert Kapuváron már ott vannak az oroszok. A vonat kiürült. Éjjel egy órakor egy vezetővel vágtunk neki a határnak. Bujkálnunk kelLett, a közelben oroszok voltak. Mielőtt hajnali négy körül elértük a határt, a vezető odajött hozzánk, hogy adjuk neki a forintjainkat, mert nekünk az már úgysem kell. Az utolsó száz méteren leszerelt magyar katonák igazítottak el a határig. Kimerülve, éhesen érkeztünk Ausztriába, ahol az Osztrák Vöröskereszt pokróccal, meleg kakaóval fogadott minket. Nádasdy János: Egyszemélyes bunkerek (triptichon), 1991-92 - szitanyomat kartonon, vászonra kasírozva
