Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)
Sz. Szilágyi Gábor: Nádasdy János
Ezt a beszélgetést Hamburgban készítjük egy hajó fedélzetén, és épp abból a kikötőből indultunk el néhány perce, ahová 1962-ben hosszabb hajóutat követően Dél-Amerikából megérkeztéi Merre jártál addig? Először Bécsben, egy menekülttáborban laktam fél évig. A város, az emberek, az osztrákok fogadtatása leírhatatlan élményt jelentett, hiszen minket máshogy indoktrináltak. A különbség Bécs és Budapest között akkor minden szempontból óriási volt, felért egy kultursokkal. Egyik napróL a másikra váltam felnőtté, és ez a robbanásszerű, radikális változás kísért tovább egész emigrációm során, talán a mai napig is. Aztán Bécsből Genován keresztül nagyszüleimhez vándoroltam ki Uruguayba. Nekik a Tanácsköztársaság után, 1923-ban kellett elhagyniuk Magyarországot. Jóhiszemű, baloldali gondolkodású emberek voltak, másképp ítéltek meg sok mindent, mint én. Röviddel a megérkezésem után heves vitáktól kísért politikai nézeteltérések miatt összevesztem velük, és otthagytam őket. Ettől kezdve egyedül éltem Dél-Amerikában. Hogy telt ez az öt év? Mindjárt felvételiztem a montevideoi Escuela Nációnál de Bellas Artes főiskolára, ahová felvettek rajz és festészet szakra. Először Montevideoban laktam 56-os diáktársaimmal, majd Buenos Airesbe költöztem, gondolván, ott jobb a művészeti oktatás. Mint minden magyar diák, mi is nemzetközi ösztöndíjat kaptunk, így lehetőségünk nyílt beutazni Uruguayt és Argentínát. Lenyűgöző volt a találkozás egy idegen kultúrával, a tájjaL és az ottani emberekkel. Ugyanakkor meg kellett találnom a beilleszkedés egészen új formáit. A kivándorlás után emigráns körökkel tartottam a kapcsolatot. Uruguayban minden magyar emigrációnak külön háza volt: külön a katolikusoknak, a zsidóknak, a reformátusoknak, a 48-as kivándoroltaknak, a kommunistáknak. Minket azonban nem fogadtak be sehová. Alakítottunk ezért egy 56-os egyesületet, és figyeltük a magyarországi eseményeket. Pannónia címmel újságunk is volt. Amikor 1958-ban Nagy Imrét kivégezték, az egyesülettel akciót szerveztünk. Végigvonultunk Montevideo főutcáján egy koporsóval, amiben petróleumos rongyok voltak. Az orosz követséghez érve meggyújtottuk és bedobtuk az udvarra. Elfogtak minket, majd három napig rendőri felügyelet alatt voltunk. Végül a kommunista érzelmű nagyapám váltott ki. Az utcára érve azt mondta, szégyelli, hogy az unokája vagyok, majd magamra hagyott. Beszéljünk arról az időszakról, amikor visszatértél Európába. Hogyan és miért jöttél vissza? A montevideoi Főiskolán a diákok körében nagy volt a szimpátia a Szovjetunióval kapcsoLatban, ahonnan az észak-amerikai befolyás ellen támogatva érezték magukat. Ez az ideológiai szembenállás egyébként a mai napig is érzékelhető. Fidel Castro elsöprő sikerét is ez magyarázza a kontinensen, akinek három-négyórás beszédeit nekem is volt szerencsém egyszer élőben hallani. Az 56-osok helyzete azonban ekkorra, a hatvanas évek eLejére a Főiskolán erősen megváltozott. Ezért eldöntöttük, hogy elhagyjuk Uruguayt. Én egy német hajón kaptam munkát, és segédmatrózként az átkelés árát ledolgozva 1962-ben tértem vissza Európába, Hamburgba, ahol beszélgetünk. Hannoverbe mentem, ahol 56-os emigráns diákkörök fogadtak. Hosszú adminisztrációs huzavona után genfi konvenciós útlevelet kaptam, amivel képzőművészeti tanulmányaimat 1965-ben folytathattam tovább. Közben részt vettem a németországi emigrációs diákmozgalomban. 1956 után először 1969-ben tértem haza Magyarországra, a feleségemmel. A határnál egyórás huzavona után közölték velem, hogy mint nem kívánatos személyt tizennégy napra engednek be az országba. Itt derült ki számomra egyértelműen, hogy 1963-ban amnesztiában részesültem. Az amnesztiát azzal indokolták, hogy emberéletben és szociaLista vívmányokban nem tettem kárt a forradalom idején. Hannoverben élsz. Kérlek, röviden foglald össze, hogy alakult a pályád és a magyarországi kapcsolataid az elmúlt időszakban. A hannoveri Főiskolán 1970-ben végeztem. A körülmények úgy hozták, hogy gimnáziumban tanítottam művészetet, közben dolgoztam és kiállításokon vettem részt. Az első magyarországi képzőművészeti kapcsolataim hosszú idők után Pécshez kötöttek, ahoL Magyarországon először kiállításokon is részt vettem. Látogatásaim során megismertem többek között Pinczehelyi Sándort, Romváry Ferencet, Aknai Tamást, akiknek a modern magyar képzőművészet érdekében tett pécsi művészeti és kultúraszervező tevékenységét az akkori bitang kulturális körülmények között is hőstettnek véltem. Egy müncheni Kunstmarkt (művészek szabad piaca) alkalmával pedig Maurer Dórával, Gáyor Tiborral és Erdély Miklóssal is megismerkedhettem. Hannoveri tanulmányaim idején (1965-70) a legkülönbözőbb korabeli irányzatokkal találkozva az a schwitters-i felfogás fogott meg leginkább, ami a művészetet az élettel azonosítja {„Identität zwischen Kunst und Leben"). A hannoveri származású Kurt Schwitters személye, kora és munkássága különösképpen érdekelt. Többek között rajta keresztül vált számomra izgalmas problémává a művész szerepe, viszonya és helyzete egy művészetellenes, despota politikai környezetben, mint amilyen az ő esetében a hitleri Németország is volt. Köztudott, hogy Schwitters, mint „entarteter Künstler" (elfajzott művész), emigrációba kényszerült. Hannoverben egy akciósorozatom révén teret neveztettem el róla és „Ismert elesett művész" címen emlékművet emeltem neki, szemétből. A schwitters-i credo, úgy érzem, az én esetemben azt is jelentheti, hogy '56 számomra nem csupán egy megemlékezés, hanem egy olyan életre szóló esemény volt, ami végigkísér, áthat, és így a felszín alatt bár, de azon keresztül a művészetem részévé és mozgatóerejévé is vált.
