Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)
Sz. Szilágyi Gábor: Megyik János
Az 1956-os emigrációm kezdetét tulajdonképpen 1954-tőL számítom. Édesanyámmal ebben az évben jöttünk át Rév-Komáromból Budapestre. Mivel nem Budapesten nőttem fel, nekem ez a város különös, idegen helynek számított. 1956-ban a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba jártam, ahol októberben elterjedt a hír, hogy a Petőfi-körbe érdemes elmenni. Gondolom elmentél. Mit láttát és kikkel találkoztál ott? Úgy emlékszem, Csikai Márta osztálytársam vitt el. Forradalmi hangulat volt, ami magával ragadta az embert, különösen tizenhét-tizennyolc évesen. Különböző beszédek hangzottak el, még én is felszólaltam egyszer. Hogyan élted meg a forradalmat? Ha jól emlékszem, a Közgázosokhoz csatlakoztunk, elmentünk a Sztálin szoborhoz, ahol már óriási tömeg gyűlt össze. Elkezdték a szobrot szétszedni, ami nehezen ment, egészen a késő estébe nyúlt, mire sikerült. A szobor bontása közben hallottuk, hogy a Magyar Rádió épületénél nagy balhé van. Az osztálytársaim zömétől ekkor váltam el, néhányan felugrottunk egy teherautóra. Bementünk a Bródy Sándor utcáig, ahol szintén már nagy volt tömeg, és sok volt a katona. A Múzeum körúton autók égtek. Lövéseket hallottunk, de a katonák megnyugtattak, hogy ezek csak riasztó lövések. Aztán minden átmenet nélkül, egyik percről a másikra éles lövedékeket kezdtek használni. Hallható is volt a váltás, az éles lőszernek más hangja volt. Mi azonban az új hangokra csak akkor Lettünk figyelmesek , amikor emberek kezdtek összerogyni mellettünk. Aznap éjfél után keveredtem haza. Október 24-én visszamentem az iskolába. Az egyik osztálytársam, Mihály Árpád (Misó) szerzett egy puskát, ami gyakorló fegyver volt, de nem volt hozzá töltény. Mint később elmesélte, azt mondták neki, hogy az egyik utcában lakik egy öregember, aki majd ad töltényt hozzá. Misó elindult az öreghez, de útközben az utcán ávósokkal találkozott, akiktől alig bírt megmenekülni: ugyan a puskája nem működött, de mégiscsak a váLLán volt. Végül kapott töltényeket, de a fegyver így sem sült el. Egyébként úgy tudom, ő később részt vett az utcai harcokban is. Hol laktatok akkor édesanyáddal? A Népszínház utcában, közvetlenül a Köztársaság tér közelében, úgyhogy végignéztem az ottani eseményeket is. Folyton vívódtam, mert részt is akartam venni az eseményekben, ugyanakkor édesanyámat is meg akartam kímélni. Ezért fél órákra lementem az utcára, aztán feljöttem egy időre, édesanyám megnyugodott, és akkor megint lementem. Azokat a képeket, amiket a Köztársaság téren filmre rögzítettek, valahol mellőlem vehették fel, emlékszem a képekre, a részletekre, a Lincselésekre. A lincselések emléke, amikor már Bécsben éltem, sokáig kísértett, a látottak miatt hosszú évtizedekre vegetáriánus lettem. November 4-én hajnalban madárvijjogásra ébredtem. Kinéztem az ablakon át az utcára, ahol akkor még csend volt, csak a madárhangokat lehetett hallani. Később, amikor már dübörögtek a tankok, arra gondoltam, a madárhangok jelek Lehettek megfigyelőktől. Mikor döntöttél úgy, hogy elmész? November végén. Édesanyámmal megbeszéltem, hogy kimegyek Nyugatra. Az iskola utolsó évében jártunk, és mivel elmentem, a gimnáziumot nem is fejeztem be, ezért az érettségit sem tettem le. Hogy menekültél el? Egyik osztálytársammal, Bán Palival vágtunk neki az útnak. Mosonmagyaróvárig vonattal mentünk. Óvár előtt megállt a szerelvény, és a kalauzok azt mondták, hogy ávósok vannak az állomáson, ezért aki Bécsbe megy, szálljon le. A vasutasok nyilván Leadták az információt a vonaton dolgozóknak, így az ellenőrzésekről idejében tudni Lehetett. Mennyire ment könnyen az átkelés? Ezt azért kérdezem, mert november végén már erősen zárták a határokat. Délután volt amikor a vonat megállt, sokan szálltunk Le, és egy háznál vártunk sötétedésig, majd a vezetőnk megmutatta az útirányt. Egyszer egy tank dübörgésére lettünk figyelmesek. Azonnal a földre feküdtünk, de észre vehettek valamit, mert a levegőbe géppuskáztak, aztán tovább mentek. Vigyázva mentünk a sötétben, óvatosak voltunk, nehogy magunkra vonjuk a figyelmet. Ennek ellenére a sötétben egyenesen egy őrtoronynak mentünk neki, szerencsére nem volt rajta senki. A határon a forradalom ideje alatt felszedték a technikai zárat, és azt az átkelésünk idején még nem rakták vissza. Egész éjszaka gyalogoltunk. Később gondoltam csak végig, hogy az út azért tarthatott olyan sokáig, mert általában a jobb kezesek jobbra, a bal kezesek balra mennek, így feltehetően többször is körbe mentünk, és közben át is léphettük az osztrák határt, míg végre megláttuk a határőröket Ausztriában. Integettek felénk, és igen kedvesen fogadtak.
