Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)

Sz. Szilágyi Gábor: Megyik János

Ausztriában hová mentetek? Elvittek minket egy házba, ahol szalmazsákok hevertek a földön. Itt gyűjtötték össze a menekülteket. Nekem éltek rokonaim Bécsben, ezért a barátommal elhatároztuk, hogy nem maradunk a házban, hanem autóstoppal a fővárosba megyünk. Kiálltunk az út szélére, felvett minket egy kedves ember, útközben meg is hívott ebédre, majd elvitt Bécsbe. Ott feltett egy villamosra, és elmentünk a rokonokhoz. Náluk laktunk egy ideig. Későbbi feleségemet, Kasza Edithet a Bécsben töltött első napon ismertem meg. Mindketten az ottani főiskolára jelentkeztünk, festőszakra, ahová fel is vettek. Milyen volt a főiskola, és kikkel kerültél kapcsolatba? A tanáromat Robin Christian Andersennek hívták, dán volt. Feltűnt, hogy a magyarokat, de úgy általában a kelet-európaiakat szerette maga köré gyűjteni. Amikor megkérdeztem, miért, azt mondta, azért figyel ránk különösen, mert a Monarchia idején magyar huszár volt. Fura történet: egy észak-európai elkeveredik Bécsbe, huszár lesz, majd később a Képzőművészeti Főiskola tanára Bécsben. Előttem Andersenhez járt Kitaj is. Hozzá járt és velem egy évfolyamban tanult nála Christo, aki ekkor Renoir stílusában festett, elképesztő ügyességgel. Monumentális terveiről is sokat beszélt, de az akkori példaképei a mexikói muralisták voltak. Emiitetted egyszer, hogy tulajdonképpen Párizsban szerettél volna letelepedni. Miért hiúsult meg ez a terved, hiszen Magyarországra való visszatelepedésed előtt negyven évig Bécsben éltél? Bécsből tovább akartam menni. Mindent meg szerettem volna tudni a festészetről. Nagyon érdekelt a régi mesterek technikája. Másoltam a Kunsthistorisches Múzeumban Tizianot, Battonit. Végül 1958-ban jutottam el Párizsba. Ezen az utamon ismertem meg többek között Pátkai Ervin szobrászt is, akivel jó barátok lettünk. Felvettek a Beaux Art-ra, ahol ösztöndíjat kaptam volna, de azzal a feltétellel, ha előzőleg lemondok a bécsiről. Ennek, mint a párizsi ösztöndíj-bizottság irodájában elmondták, az volt az oka, hogy pár szemfüles magyar beiratkozott Európa különböző egyetemeire, ahol ösztöndíjat kértek, majd havonta egyszer egy európai körúton összegyűjtötték a pénzt. Tehát le kellett volna mondanom a bécsi ösztöndíjamról, amit nem mertem megtenni. Párizsban nehezen teltek a napjaim, nem volt biztos szálLásom sem, mindig bekéredzkedtem valakihez aludni, és a clochard-ok látványa is egzisztenciális félelemmel töltött el. Visszamentem Bécsbe, majd amikor 1959-ben feloszlatták a lágert, feleségemmel kibéreltünk egy kisebb lakást. A lakásért lelépést kellett fizetnem, amit egy múzeumi kép másolásának árából, illetve a télikabátom és édesanyám karkötőjének elzálogosításából tudtam fedezni. Megyik János: Katedrális (Paul Cézanne-nak), 1985-86, Austria Center