Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)
Sz. Szilágyi Gábor: Konok Tamás
1948 és 1953 között a Képzőművészeti Főiskolára jártál, tehát 1956-ban, a forradalom időszakában már néhány év óta végzett képzőművész voltál. Mindenekelőtt arra kérlek, beszélj a Főiskolai tapasztalataidról. Abban a különös helyzetben voltam, hogy megismerhettem az Európai Iskola - nevezzük így - avantgárd művészetét. Bennem ez egy bizonyos kettős életérzést keltett, mert tudtam azt, hogy az egész szocialista revizionizmus nem működik. Egyszer egy Filogenov nevű szovjet akadémikus Magyarországon járt, és az itt tartózkodásának egyik hozadéka az volt, hogy betiltották az egyes számú, azaz a puha ceruza használatát, mert az az indoklás szerint impresszív látásmódra nevel. így csak kemény ceruzával volt szabad rajzolnunk. Ellentmondást nem tűrő megkötések voltak. Nem beszélve arról, hogy a tematikus ábrázolás teljes pártossága miatt a diplomamunkák idején a jelmezbe öltözött modellek sokasága miatt a Főiskola minden évben úgy nézett ki, mint egy szürrealista színház öltözője. Én négy vagy öt szabadon festett pasztellképet készítettem a diplomára, ami már vétségnek számított. Kellett egy zászlóvarrónőt is festenem, akiből aztán végül egy elkeseredett nő lett, aki ült egy varrógép mellett és rémülten nézett a semmibe. De az elő sem fordulhatott, hogy valaki impresszionista értelmében eltért a megkötésektől. Talán csak egy dologban reménykedhettünk: azok számára akik nem tematikus, szocialista-realista festészetet, hanem a természetelvű festészet keretein belül valami mást szerettek volna művelni, úgy tűnt, van valami remény. Az egyik ideálom Giorgio Morandi volt, aki egy minimális, néhány tárgyból álló világból fantasztikus univerzumot teremtett. Giorgio Morandi festészetét már akkor ismerted? Igen. Honnan? Bár vasfüggöny volt, mégis, az „ozmózis" jelenségén keresztül átszivárgott valami a határokon. Kioszkokban néhány hónapos időkéséssel meg lehetett vásárolni például a Les Lettre francaises-t, Aragon lapját, igaz, például azt a számot, amelyben Picasso Sztálinról készült rajza megjelent, nem hozták be. De nem csak lapokból tájékozódtunk. Jó kapcsolatban voltam Bálint Endrével, Rozsda Endrével, Bartha Lászlóval, de ismertem Kassák Lajost, és jártam Korniss Dezsőhöz is. Ezeken a szálakon az embernek tudomására jutott sok minden. Egy-két művész, köztük volt Dombrovszky Ali is, Párizsból jött haza Magyarországra, de többet nem mehetett vissza. Ő is hozott híreket, beszámolt sok mindenről. Apró információink volt. Azonban olyan művészeti irányzatokról, mint az amerikai action vagy hard edge természetesen nem tudtunk semmit. Térjünk rá a forradalom időszakára. Merre jártál, mit láttál, mit hallottál a készülő eseményekről? Életemben először 1956. októberében tudtam kiutazni Csehszlovákiába, ahonnan október 21-én jöttem haza. A húgom a Műszaki Egyetemre járt akkor, és úgy fogadott, hogy fantasztikus dolog van kialakulóban. Mindennek azonban már voltak előszelei korábban is. Tavasszal adták a Nemzeti Színházban a Machbetet. A tirannus, és a sátáni boszorkány asszony analógiája megegyezett Rákosival és a Szovjetunióból jött nejével. így amikor vége volt a színdarabnak, fölállva, hosszú percekig tapsolt a közönség. A darabot Levették a színlapról néhány hétre. De az írószövetségben is rendszeres összejövetelek voltak. Azonban kétségtelen, ezekből a jelekből még senki nem gondolta, hogy fölkelés fog kirobbanni az országban. Október 23-án a húgom invitálására elmentem a Műegyetemre, ahonnan a forradalom indult, és velük együtt vonultam a Bem térre, majd onnan a Parlament elé. Ott éltem át azt a fantasztikus éjszakát, amikor Nagy Imrét követelte mindenki. Később a Magyar Rádió épületéhez mentünk, ahol az első lövések eldördültek. Először ott láttam embert összeesni és meghalni. Én nem voltam hős, aki fegyverrel a kézben kiment harcolni, de életem legnagyobb és legfelemelőbb élménye volt 1956. októbere. Csak párás szemekkel tudok erről beszélni, olyan jelentőségű esemény volt. Megérezni a szabadságot, amelynek részese és tanúja voltam. Ez az illanó pillanat nem is tartott tovább két hétnél. Mindenesetre ami akkor Budapesten és az országban történt, az egész világot fölkavarta. Én 56-nak köszönhetem azt is, hogy Barcsay Jenő kezdeményezésére Derkovits-ösztöndíjat kaptam. Hogy függött össze az ösztöndijad 1956-tal? Az ösztöndíjat 1957-ben kaptam meg. A forradalom leverése után legalább egy évig tartott, amíg a párt keze ismét hatékonyan ki tudott terjedni a művészetre és a kultúrára. így kerülhetett sor ebben az évben a Műcsarnokban - 1949 óta először - a Tavaszi Tárlat megrendezésére, amelyen nem figuratív, vagy nem realista szellemben alkotó művészek - így az Európai Iskola művészeinek egy része is - kiállíthattak. Ebben az évben kaptam meg az említett ösztöndíjat, ami óriási dolog volt számomra, mert a származásom miatt nem is számíthattam rá. Az ösztöndíjjal egy időben néhányan beadtuk az útlevélre szóló kérvényünket is, mert a támogatással együtt kérvényezni lehetett egy külföldi tanulmányútra szóló kiutazást is. Hová adtad be a kérelmet? Párizsba. A döntésem sok szempontból a családi szálaknak és kapcsolatoknak volt köszönhető. Anyám a Sorbonne-on tanult, otthon a nagyanyámmaL franciául beszélt, vagyis a családban igen erős Párizs iránti nosztalgia élt. A francia kapcsolataink révén kaptam egy meghívólevelet, így ki tudtam utazni.
