Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)

Sz. Szilágyi Gábor: Konok Tamás

Beszéltél franciául? Dehogy. Bár tudtam Molière Fösvényének nagyjelenetét, tudtam számos Verlaine és Baudelaire verset, de egy csomag gyufát már nem tudtam kérni. Jó ideig eltartott, amíg megtanultam a nyelvet. Mennyi ideig tartózkodtál kint? A tanulmányút három hónapra szólt. Ez alatt az idő alatt találkoztam Fejtő Ferencéknél későbbi feleségemmel, Hetey Katalinnal. Kialakult két galériával is kapcsolatom, ahol műveket vettek tőlem. Hazajöttem Magyarországra, majd rá néhány hónapra önálló kiállításra kaptam meghívólevelet Párizsból, a Galerie Lamberttől. GondoLhatod, akkor egy fiatal művésznek, aki addig csak néhány kollektív kiállításon vehetett részt, egy párizsi önálló kiállítás mit jelentett. Ezt az újabb utazási kérelmemet viszont többször is elutasították. Végül mégis megkaptam az engedélyt. Kimentem, a kiállítás létrejött, nagy sikere volt, és egy további kiállításra is meghívást kaptam Washingtonba. Mivel az újabb kiállítás miatt kint kellett maradnom, a követség először megadta a kint tartózkodásra a hosszabbítási engedélyt, majd az utolsó pillanatban visszavonta azt. Az útlevelem minden oldalára bebélyegezték, hogy érvénytelen, és utasítottak, hogy azonnal térjek haza. Nos, akkor döntöttem úgy, hogy végleg kint maradok. Ez egy sorsszerű döntés volt, de úgy is fogalmazhatnék, nagy szerencséje az életemnek. Igaz, rettentő nehéz helyzetbe kerültem, anyagilag ott álltam a semmiben, de tudtam, hogy nem jöhetek haza, mert még tanári diplomát sem kaphatok. így azt mondhatom, Magyarországon tanultam festeni, de Franciaországban Lettem festő. Hogy dolgoztad föl azt, hogy elhagytad Magyarországot? Gondolom változáson ment keresztül a művészeted is. Ez az, amit ma már nagyon nehéz elmesélni bárkinek is, ugyanis ha ma valaki elmegy akár húsz évre valahová, bármelyik pillanatban hazajöhet, semmi baja nem lesz belőle. De abban az időben számomra ez egy végleges döntés volt. Nem is remélhettem, hogy a szüleimet egyhamar viszontlátom, nem is beszélve arról, hogy hazalátogatok. Az emigráns állapot nem volt normálisnak mondható. Úgy kellett felfognom, mint egy végleges helyzetet, ebben a szellemben és ebben a tudatban kellett élnem. Lassan kialakult egy saját világ körüLöttem, Hetey Katalinnal összeházasodtunk, és sok küzdelem után megoldódtak az egzisztenciális nehézségek is. 1963-tól közel egy évig mindketten Hartford ösztöndíjjal voltunk Amerikában, az első múzeumi kiállításom is erre az időszakra esik a hollandiai Stedelijk Múzeumban, majd Párizsban. Ebben az időszakban sokat utaztam Katival. Jártunk Hollandiában, Észak-Afrikában, számos európai országban. Ezek az újabbnál újabb benyomások naponta értek, szinte kontúrrajzszerűen, mint az álomképek, egymásra rétegeződött felületekben jelentkeztek képeimen. Akkor volt a nagy átalakulás ideje Párizsban, nem véletlen, hogy az amerikai pop-art mozgalommal egy időben az új realizmus épp Párizsban született a hatvanas évek eLején. Ebben az időszakban az átalakuló nagyváros benyomásait festettem meg, természetesen más formában, mint addig. Konok Tamás: Accent surfoad vert, 1977 - akrít, vászon Konok Tamás: Graphidion sur ocre, 1977 - akríl, vászon Konok Tamás: Espacement, 1979 - akríl, vászon