Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)
András Sándor: 1956 - Művészet emigrációban, megnyitóbeszéd
ANDRÁS SÁNDOR » 1956 - MŰVÉSZET EMIGRÁCIÓBAN Megnyitóbeszéd, Szentendrei Képtár, 2006. november 10. Joseph Kadar: Üllői út, 1956 -fotó Nemrégiben egy az 1956-os forradalom 50. évfordulója alkalmával megrendezett beszélgetés során megkérdezték, hogy miként is voltak Nyugatra került írók, költők hűek a forradalomhoz. Egyfelől azzal, mondtam, hogy írtak, felolvastak, publikáltak róla, ami Magyarországon lehetetlen volt. Akadtak azonban olyanok, akik természetüknél fogva nem írtak például politikai verseket, vagy írtak, mint magam is, de csak néhányat. A költők, véltem, azzal maradtak hűek, hogy magyarul írtak és publikáltak: maga a vers vagy prózaszöveg azzal tanúskodott, hogy Nyugaton készült egy 56-os ember alkotásaként. Úgy tűnhet, egy képzőművészeti alkotással, kivált ha absztrakt, mint a jelenlegi kiállítás anyagának a java, más a helyzet. Az alkotás nem szólalhat meg magyarul valamelyik másnyelvű országban, ezért elkészülése és jelentkezése maga mintha nem jelenthetne olyan különállást, amellyel alkotója az 1956-os forradalom mellett áll ki. Egy magyar vers, amelyet mondjuk Siklós István írt Londonban, vagy Bakucz József az amerikai Connecticut államban, vagy Papp Tibor Párizsban, nemcsak magyar nyelvű volt, hanem olyan embertől származott, vagyis olyan műhelyben készült, amelyik az 1956-os szabadságharc leverése után került az országon kívülre, a forradalomhoz pedig azzal maradt hű, hogy nem került vissza az országba. Ha viszont így variálom az előbb mondottakat, nyilvánvalóvá válik, hogy képzőművészeti alkotásokról is elmondható, ami az irodalmiakról: a műhely egyaránt Nyugatra került. Ez a tény részévé válik, mint minden alkotásnál, annak az összefüggésnek, amelyben, vagy amellyel érzékelek és szemlélek. Egy vizuálisan érzékelt alkotás tetszhet magában, mint alkotott tárgy, amelyet jóleső vagy izgalmas nézni, szemlélgetni, ha azonban tényleg tetszik, vagy ha valamiért kíváncsivá tesz, érdekelni fog, ki csinálta. Ha japán vagyok és csak felületesen-futólag kíváncsi, azt fogom mondani, miután megkaptam az információt: „Igen, igen, Megyik, az magyar, nagyon érdekes." Ha magyar vagyok és szintén csak felületesen-futólag kíváncsi, hasonlót fogok mondani, csak másként viszonyulok ahhoz a körülményhez, hogy a művész magyar. Ha azonban kíváncsi vagyok, japánként vagy magyarként, hogy ki is az a Megyik, akkor megtudhatom, hogy él-e, vagy már meghalt, mint Pátkai, és hogy mikor és hol is készült az adott alkotás. Az „él-e, vagy meghalt" összefüggésében felvetném, hogy a képzőművészeti alkotások csak akkor élnek-elevenednek, miután elkészültek. Miután megszülettek, mondhatjuk a megszokott metaforával. Holott mondhatjuk azt is, hogy csak addig élnek, addig elevenek, amíg készülnek, az elkészült alkotás már magában halott. Ettől a „halott", vagyis tárgyszerű képzőművészeti alkotástól tér el a performanszok paradigmája: azoknál tényleg egybeesik „elkészülés" és „élet", a róluk készült fotók, videók, filmek mintegy halotti maszkok, vagyis csupán emlékeztetők. Ez persze elmondható a megalkotott-elkészült tárgyak fotóiról is. Ezért nem érdektelen úgy gondolni, hogy csak elkészülésükig élnek-elevenek, elkészültükkor lehet, hogy megszületnek, de meg is halnak. És csak miután meghaltak, támadhatnak fel. Egyszerre, paradox módon? Paradox módon, de nem egyszerre. A képzőművészeti alkotások ugyanis csak akkor élnek, akkor elevenednek meg, amikor élő-eleven ember nézi és éli meg őket. Abban a „performanszban", amit egy néző és megélő végez magában és magán kívül velük. Ezt a „performanszot" elégtelen és félrevezető a szokásos szóval befogadásnak mondani. Magyarul már az is jobb, ha azt mondjuk: „fogadást adunk neki", az alkotásnak. Tudni szokás ugyanis, hogy kinek adok fogadást. Egy Turner-festmény esetében például legalábbis elvárható, hogy a festménynek fogadást adó tudja, Turner angol voLt és mikor élt, az adott festmény mikor, legalábbis melyik korszakában készült. Lassan odaérek, ahova igyekszem. A latin csak azt mondja: „lassan siess", „festina lente", a magyar okítani is akar, nemcsak óvni: „lassan járj, tovább érsz", és én, magyar lévén, okítani is akarok, tovább akarok érni. Ebben az esetben a kiállított tárgyak tárgyiasságán, sőt műalkotásságán is túl, odáig, ahol szótlanul jeleznek a megélő nézőnek
