Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)

András Sándor: 1956 - Művészet emigrációban, megnyitóbeszéd

olyasmiket, amelyeket ő, a nekik fogadást adó, elvár. Valódi fogadásokon egy nőt vagy egy férfit: egy embert. Ha sohasem látta még, csak hírét hallotta, a neki fogadást adó, egy imposztort is fogadhat, aki csak szerepet játszik, titokban. Ha viszont tényleg az lép be, akinek a fogadás szól, akkor egy érzékelhető-érezhető titok, amely annál titokzatosabb, mennél többet Lehet tudni róla, mennél több dereng elő belőle, alakzatosságának fortélyaiból, a tevékeny szemlélőben. Gondolok sok egyéb mellett olyan rezdülésekre is, mint amit például a „quatrocento" vagy a „nagybányai iskola" kifejezések neveznek meg. A „dereng elő belőle" más, mint a „vetül belé". Ha ugyanaz lenne, nem lenne alkalom a - gyakran újra meg újra történő - meglepődésre, titokzatosságra. Ennek az „1956 - Művészet emigrációban" című-témájú kiállításnak a kitaláLói és megalkotói legalábbis valamennyire megóvták a látogatókat a felületes-futólagos kíváncsiság felszínességétől. Az itt látható alkotásokról tudni lehet, hogy az 1956-os forradalom után Nyugatra került alkotók műhelyeiben készültek, kényszerből szabadon, és ha nem is magyar nyelven, a magyar képzőművészet, illetve a magyar kultúra tartozékaiként. A művek maguk persze „univerzálisak", a kiállítás címe is csak általánosságban mondja „művészet emigrációban", az évszám: „1956" azonban egyszerre jelzi, hogy magyarok emigrációjára és magyar alkotók művészetére kell gondolni. Ez azt jelenti, hogy ők a magyar kultúra részeseiként kerültek Nyugatra, és ott a megtörtént forradalom emlékével éltek, alkottak és hitték, hogy nyugati sikerek mellett is részesei maradtak a magyar - és nemcsak magyarországi - kultúrának. Ez a kiállítás egyebek közt éppen ezt akarja jelezni és igazolni. Az alkotások jók, de nemcsak jó alkotások kiállítása volt a kurátorok és a megrendezők célja. Remélhetőleg az ide látogatók valóban megteszik a magukét: fogadást adnak az itt kiállított műveknek, észre veszik a célt és úgy méltányolják, amit látnak. Befogadni egyébként az alkotókat kell, illetve kellene: úgy tudom, a képzőművészetben sem megy ez könnyen; a megkapott díjak elismerést jelentenek, nem befogadás:. Fogadást adni a műveknek kell, nem az alkotóknak. Marad a kérdés, hogy van-e az itt kiállított alkotásokban olyasmi, ami jellegénél fogva csakis Nyugaton keletkezhetett, és csakis a forradalom és az elveszített szabadságharc utáni évtizedekben, lényegében egy adott nemzedék külföldre került műhelyeiben. Van-e, ha úgy tetszik, nyugati régiója a 20. századi magyar képzőművészetnek? Ha van, feLmerülhet persze a további kérdés: vajon nem az egész 20. század magyar alkotóinak Nyugaton készült munkáit kellene-e figyelembe venni, mondjuk Kassáktól és Moholy-Nagytól kezdve? Csak az 56-os forradalom után külföldre kerültekből állna a nyugati régió (ha van ilyen)? És felmerülhet egy sor további kérdés is, például: a külföldre csak utazók más meggondolások közé kerülnek? Hát az 56 után Magyarországon maradt, de inkább tiltott, mint tűrt alkotók munkái, mint Jovánovicsé, nem illenének a Nyugatra kerültek közé? És Lakneré, aki ugyan később ment ki, maradt kint, de egyértelműen 56-os szellemiségű és ma is kint él? Mindezt csak felvetem, válaszom ugyanis nincsen, de keresni bizonyára érdekes és érdemes lenne, és ez a kiállítás alkalmat ad rá. Amit eddig mondtam és még mondhatok, egyféle mellébeszélés, a kiállított tíz művész mellé. Mellé, nem fölé. Hiszen Bujdosó Alpárra, Gáyor Tiborra, Hetey Katalinra, Konok Tamásra, Kádárra, Megyikre, Nádasdyra, Nagy Pálra, Papp Tiborra és Pátkaira minden bizonnyal kellett volna egyenként legalább 2-3 percet szánnom, annyi pedig nem volt. Általánosságokat mindőjükrőL viszont csak egyet mondhatok: példázzák, milyen kitűnő alkotások jöttek létre magyar művészektől a Lajtától Nyugatra, emigrációban, vagy, ahogy Papp Tibor - szívem szerint is - szokta hangsúlyozni: menekültekként. Az itt kiállítók, ha jól sejtem, inkább menekültnek, mintsem emigránsnak, semmiképpen nem kivándorlónak tekintették magukat. A „menekült" szóról viszont az jut eszembe, hogy amikor első benyomást szereztem az akkor még munka alatt álló kiállításról, úgy éreztem - és mondtam is a két dicséretet érdemlő kurátor, Hann Ferenc és Szilágyi Gábor egyikének -, hogy valami szinte klasszicizáló nyugalom, kiegyensúlyozottság jellemzi a bemutatott absztrakt alkotásokat. Ez nem áll Nádasdy installációjára, és talán a három vizuális költőre, illetve szavakkal is dolgozó képzőművészre sem, bár például Bujdosó Alpár beírt halotti maszkjai minden rejtélyesség közben nem kevésbé nyugodtak, magukba zártan magabiztosak, mint az analfabéta bennszülöttek néma beszédűre tetovált arcai és maszkjai. Kádár absztrakt-szürreál „duálisai" is inkább csitítják, mint lázítják egymást. Első benyomásaimmal vigyázni kell, tudom: jelentősek, de mindig csak később derülhet ki, mit is jelentenek. Egyelőre mégis, minden felelősség nélkül megkockáztatom, hogy ezek az itt kiállító menekült alkotók, nem a megmenekültek megnyugvását, de nem is a menekülésben lévők nyugtalanságát sejtetik műveikkel, hanem egyfajta kiegyensúlyozottságot, bizalmat keltő elrendeződést, világba-ágyazott magabiztosságot. Nem feldúltság árad belőlük. Nádasdy installációjára, már ami engem illet, és amint már említettem, ez mind nem áll. És ez jó, megtöri az éppen elkövetett általánosítást. Joseph Kadar: Körút, 1956 - fotó