Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)
Sz. Szilágyi Gábor: Megyik János
» MEGYIK JÁNOS Ahhoz képest hogy azt mondod, nem szereted Bécset és eleinte nehezen éltetek, a hatvanas évekre komoly egzisztenciát teremtettél magadnak. Hogy történt mindez? Az új lakásunk egy szoba-konyhából állt, amit szépen rendbehoztunk. Bécs egyébként Európa legolcsóbb helye volt akkoriban, barátságos város, ahol könnyebb is volt boldogulni, mint például Párizsban. Az egyetemen végül a murális festészet felé szakosodtam, ott is diplomáztam, a feleségem keramikus lett. Ott álltunk, befejezve a tanulmányokat, pénz nélkül. Eljött a karácsony és ajándékoznunk kellett valamit a barátainknak és a rokonainknak. Azt találtuk ki, hogy konzerves dobozokba parafint öntünk, a parafint megfestjük, és a közepébe madzagot teszünk, így kristályos színű, hatalmas gyertyákat kapunk. Ez 1961-ben volt. Az ajándékozás mellett azonban keresni is kezdtünk a gyertyákkal. Edith jó üzletasszony volt, végigjárta Bécsben az üzleteket, és egyre nagyobb megrendeléseket szerzett. A karácsonyi időszakokban napi tizennyolc órát dolgoztunk. Kibéreltünk egy kis pincét a házban. Pár hónap alatt komoly bevételre tettünk szert, és így ki tudtuk fizetni egy nagy Lakás bérleti jogát a Mariahilfer Strassen. A gyertyákon keresztül a designnal is kapcsoLatba kerültem. Németország egyik Legtekintélyesebb design cége, a Rosenthal vezetői keresetek meg a gyertyáknak köszönhetően. Beszélgettünk velük, és megkérdezték többek között, hogy mi a véleményem a termékeikről. Én őszintén elmondtam a kifogásaimat. Erre az egyik vezérigazgató azt ajánlotta, hogy ha ennyire nem vagyok elégedett, csináljam jobban. így lettem designer a RosenthalnáL, ami komoly státuszt jelentett, mivel a cég a világ Legjobb formatervezőit foglalkoztatta akkor. 1969-től készített terveim először 1973-ban jelentek meg az üzletekben. Ezek főleg evőeszközkészletek voltak, amelyeket az ausztriai Amboss gyártott. Az utóbbi években értesültem arról, hogy már múzeumok és magángyűjtemények gyűjtik étkészleteimet, például a hannoveri Kestner-Museum. Ezek a munkák többször szerepeltek küLönböző árveréseken, mint legutóbb a bécsi Dorotheum 2006. november 14-i Design árverésén. Kikkel álltál kapcsolatban az emigráció idején külföldön? Az érdeklődésem középpontjában mindenképpen a művészet állt, ezért ezeket a kapcsolatokat kerestem. 1959-60 körül ismertem meg Bujdosó Alpárt, akivel azóta is jó barátságban vagyok. A szobrász KiLár Istvánnal, és a későbbi Magyar Műhely szerkesztőivel a már említett 1958-as párizsi utam során találkoztam; Pátkai Ervinnel, Nagy Pállal, Parancs Jánossal, Papp Tiborral, majd később Márton Lászlóval és még sok párizsi magyarral pedig a magyarok által látogatott kávéházban, a Rue de Seine-en. A hasonló érdeklődésű fiatalok egyik központi fóruma 1962-től kezdve a Magyar Műhely lett. A Műhellyel állandó kapcsolatban és inspiratív vitában álltunk, aminek a középpontjában az avantgárd felfogás állt. A hatvanas-hetvenes években ugyanis hosszú időszakokat töltöttem Párizsban. Ekkor abból éltem, hogy Pátkai Ervinnel együtt mindenféle alkalmi munkát, főleg szobafestést vállaltunk. És hogy alakult a helyzeted Magyarországgal, mikor jöttél vissza először? Mint említettem, kerestük a hasonló érdeklődésűeket. Művészetet csinálni: kollektív tevékenység. A művészet minden lehetősége érdekelt. Műtermemben - amelyet a korábban már említett nagypolgári lakásunk szalonjából alakítottam ki - Konstantin Kleffel német építész barátommal kamarazene esteket rendeztünk, ahová főleg az osztrák értelmiség járt: kiváló osztrák és német zenészek játszottak régi zenét eredeti hangszereken, mint például René Clemencic. De egészen modern zenélés is folyt, Stockhausen zenészeivel. Ezeken a hangversenyeken egyszerre negyven-ötven ember jött össze. Amikor 1963-ban amnesztiát kaptunk, komolyan is vettük, és elkezdtük a kapcsolatokat keresni Magyarország felé. Kifejezetten erre alapítottunk egy egyletet, Ausztriában ugyanis minden tevékenységhez egylet kellett. Az egylet neve „Atelier KM" lett. Három alapító tag kellett hozzá, az első Konstantin Kleffel volt, ketten együtt adtuk az egylet nevét: KM ( Kleff el-Megyi k), és harmadikként Bujdosó Alpár barátom csatlakozott hozzánk. Hármunk közül Konstantin Kleffel járt Magyarországra, ő járta le azokat a kapcsolatokat, amelyeket mi a figyelmébe ajánlottunk. Az voLt a szándékunk, hogy hivatalos módon meghívassunk már elismert, illetve fiatal, pályakezdő magyar művészeket Bécsbe. Mint utóbb kiderült, ez a tevékenységünk Magyarországon gyanússá vált, elkezdtek figyelni minket. Szinte erre való válaszként, a Magyar Ifjúság című lapban cikket írtak arról, hogy Bujdosó Alpár és én CIA- és Szabad Európa Rádiós ügynökök vagyunk. Ezek miatt a lehetetlen vádak miatt nem mertünk aztán sokáig hazajönni az amnesztia után sem, mert attól tartottunk, hogy lecsuknak bennünket. Ezek szerint a hatvanas évektől a Bécsben élő, oda érkező vagy átutazó magyar művészeknek, barátoknak fontos bázisát jelentettétek. A feleségemmel, Edithtel úgy éreztük, hogy a magyarországi művészeket, alkotókat valamilyen formában segítenünk kell. Előfordult, hogy egyszerre harminc-negyven ember is lakott nálunk, egyszer például a teljes magyar kosárlabda-válogatott. Nyilván ez a helyzet magával vont olyan személyeket is, akik később a nálunk Látottakról beszámolókat készítettek. Ezzel kapcsolatban egy mulatságos történetem van még sokkal korábbról. Megkeresett egy férfi, és elhozta nekem a Baráth-Éber-Takács-féle Művészettörténetet, amely még mindig megvan. Azt állította, hogy művészettörténész, és a könyvet édesanyám küldte. Én a kubizmusról kezdtem beszélgetni vele, amiről Láthatóan fogalma sem volt. Azonnal gyanús lett a dolog, leültettem egy étteremben, kiszaladtam a postára, és felhívtam édesanyámat, hogy kit küldött ide. Ahogy sejtettem, nem tudott semmiről. A férfi végül bevallotta, hogy be akart szervezni. Édesanyámmal ennek a történetnek a kapcsán alakult ki, hogy ha valaki szóba került, és azt mondtuk róla, művészettörténész, arróL mindketten azonnal tudtuk, kire is gondolunk.
