Verba Andrea szerk.: Új természetkép. A tájábrázolás változása az 1930-as és 40-es években (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 8. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2004)

Verba Andrea: Új természetkép. A tájábrázolás változása a 1930-as és 40-es években

Bene Géza: Bánki ház. 1935 (kat.sz. 11724.) valóságlátás" kezdi foglalkoztatni a haladó szellemű művészeket. Az Új realista csoport 1936-os Tamás Galériabeli kiállítása és az 1944-ben ugyanott rendezett Új romantika kiállítás, mint két végpont, a korszak meghatározó tendenciáit jelenítették meg. A szemléletváltás bizonyos mértékig függetlenül attól, hogy az adott művész kiállítója volt-e vagy sem az említett kiállításoknak, a tájfelfogásban is érezteti hatását. Bene Géza a nógrádi falukutatás élményei nyomán több olyan nagyméretű kompozíciót fest ezidőtájt, amelynek témája a tájban dolgozó munkás vagy parasztember. Kállai Ernő az 1936-os KUT-kiállítás kapcsán Bene Falusi utcarészlet (1934, kat sz. B/88.) c. művéről írt kritikája szennt: „Itt csupa rögös színtömeg járul egybe, még az égre boruló felhők alakjában is. De ez a markosabb festői rend kitűnően jellemzi az igénytelen, hepehupás falusi utcát és a tárgyak helyben maradó, földi mivoltát."

29 Bene Géza Reggel (1936-38 között, kat sz. Ili/45.) és Híd (1936, kat sz. III./44.) c. kompozícióján a robusztus dombvonulatok ölelésében feltáruló falusi udvar, a dülöngélő házfalak övezte utcakép viszonyítási pontja a táj léptékei szerint megformált, hazafelé ballagó földműves vagy asszonyalak. A figura és a táj kölcsönös egymásrautaltsága egyneműségükben, ugyanakkor a magában való formák tömbszerű elkülönülésében is kifejezésre jut. Hasonló élményekből táplálkozik az 1935-ben Szentendrén letelepedő llosvai Varga István Szentendrei részlet nagy fákkal (1935, kat. sz. III./43.) c. festménye, ahol azonban a kisváros zeg-zugos terein átsiető, beszélgető figurák inkább Barcsay inas, „sárból, agyagból gyúrt"

30 alakjaival tartanak rokonságot. Idővel ezek a nyúlánk alakok szinte testetlenné válnak, akár a Fatörzsek (1942, kat. sz. III./41.) c. kompozíción, csaknem észrevétlenül azonosulnak környezetükkel. A két kompozíció eltérő előadásmódja jelzi, hogy a 30-as és a 40-es évek fordulóján llosvai Varga életművében is az oldottabb, lírai felfogás válik uralkodóvá. 1934 táján Paizs Goebel Jenő festményeinek karaktere is megváltozik. A korábbi, csaknem homogén színmezőket alkalmazó, erőteljes kolorit fátyolossá lesz, a színek lassan belülről kezdenek világítani. Ez a gyöngéd fényű, irizáló színvilág a korábbiaktól eltérően kedvez a szentendrei táj, a kisvárosi utcák, a zárt kertek mélyén rejtőző, bensőséges hangulatok kifejezésének. Míg a Szentendrei kishíd (1934, kat. sz. Hí/47.) c. festmény meseszerűen hangulatos életképpé oldja az egykori, belső, lelki táj kivetítéseként értelmezhető dzsungelképek expresszív szürrealitását, addig az Udvar (1936, kat sz. III./46.) c. kompozíció az új valóságlátásnak megfelelő, hétköznapi tematikája ellenére megőrzi Paizs Goebel korábbi műveinek szimbolikus karakterét. A bizonytalan térképzetet keltő udvar körül szokatlan fénytörések járta házfalak, az udvaron egy félig lombos, ugyanakkor elszáradt ágát égre nyújtó fa előtt alig kivehetőn, üres tenyerét a nézőnek fordító, háttal álló, kendős nőalak, középen fehér kecske, jobbra a képtérből kilépő kerekes kút látható. Az ismerős és mégis rejtőzködő motívumok különös, álomszerű kapcsolási rendszerében a valós formák is egymásba oldódni látszanak. Ámos Imre és Paizs Goebel látásmódjával rokonítható a 30as évek második felében többször Szentendrén dolgozó Szín György szimbolikus hangvételű festészete. A klasszikus ókort idéző, nosztalgikus elvágyódást kifejező képei éppúgy, mint a titkokat őrző, zárt kerteket, esti parkot ábrázoló festményei Parkban (1930-as évek második fele, kat sz. III./40.) „álom és valóság szuggesztív keverékét elevenítik meg."

31 A Tornác előtt (1930-as évek vége?, kat. sz. III./42.) c. kompozíció merengő nőalakja Szentendre egyik jellegzetes, Barcsay által is számtalanszor megfestett épülete előtt jelenik meg.

32 Szin festményein a tömbszerű, lekerekített formaadást rajzos részletformákkal ötvözi, így a vegetáció megjelenítése is egyszerre kap plasztikus és a kép egyes pontjain tovatűnő, dekoratív ornamens jellegű karaktert.