Novotny Tihamér szerk.: 10 + 1 éves a Szentendrei Grafikai Műhely (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1991)

nak, 'festőiségnek, 'képnek, 'expresszivitásnak, 'elektikának, szabad figurációnak, „Heftige Malerei"-nek stb. nevezett művészeti új hullám a nyolcvanas évek elejére-közepére érte el Magyarországot, s ez egyértelműen a festészet újraéledését jelentette, és sok esetben eddigi alkotói munkásságok újraértékelését hozta magával. Általában véve a festöiség széles körű elterjeaését eredményezte. A hazai művészeti élet egyik eddig figyelemre nem méltatott érdekessége,hogy éppen ebben az időszakban, tehát a nyolcvanas évek elejének várakozó, „nyugtalan szélcsenöjében", többek között éppen Szentendrén lehettünk tanúi a grafika, pontosabban a szerigráfia perifériára szorult, megkésett megújulási kísérletének. Ez a reinkarnáció, a meglehetősen későn - esetünkben ez a határozószó pozitív tartalmat jelent - szerveződő Grafikai Műhely életében, a meglehetősen sokféle elképzelést és igényt kielégítve, elkerülhetetlenül összefonódott néhány hamar megújulni képes erős egyéniség, és néhány frissen induló művész új életérzésével, nyugtalanabb, színesebb, individuálisabb, festőibb elképzelésével is. Ez a szerencsés találkozás már kezaettől fogva új és új technikai feladatok elé állította a műhely nyomdászát, aki nem kevésbé volt újonc e területen, mint a szentendrei képzőművészek java része. így az igényeknek és óhajoknak való állandó megfelelni akarás, a becsületes presztízsigyekezet, számtalan technikai lelemény ösztönzőjévé vált, amelyekkel a művészek mind a keményebb, konstruktívabb, mind pedig a lágyabb, líraibb, expresszívebb elképzeléseiket is meg tudták valósítani a műhely fiatal mesterének közreműködésével. Munkálkodásaik során a szitavásznon kifedőanyaggal manipuláló közvetlen, és a rá világítással történő közvetett alapeljárások egész sorát dolgozták ki kölcsönösségi alapon, amelyek épp úgy alkalmasak a már klasszikusnak számító ábrázolási technikák átvitelére, mint bármilyen más szokatlan, antigrafikusnak mondható vizuális ötletet megtestesítő eljárás átmásolására. A szitatechnika a közvetítő anyagok közbeiktatásával, szinte minden elképzeléssel szemben toleráns. A kész, a talált tárgy, a kollázs, a montázs természetét éppúgy képes tolmácsolni, mint a gyűrés, tépés, dörzsölés, kaparás, fújás stb. drasztikus, esztétikus vagy konstruktív gesztusait, és a vonal-, a folt-, a pasztellhatás, az átfedés, a színkeverés rajzos és festői habitusát szintúgy közvetíteni, mint a frottázs és a monotípia natúráját utánozni. A műhely nyomdászának személyes közlése szerint az igazán jó szita mindig a termékeny pillanat kalákájában alakul ki, s így sokkal szuverénebb, hitelesebb alkotás, mint az eredetiről készített vagy az előre pontosan lefektetett terv mintáihoz mereven ragaszkodó bármely másolat. A festők talán alaptermészetüknél fogva sokkal érzékenyebbek a színekre, és ezt munkáikban is következetesebben érvényre juttatják, mint a szobrászok és a par excellence grafikusok, akik fegyelmezettebb, esetleg visszafogottabb pigmentekkel dolgoznak. Az igen szerény eszközökkel „termelő", ám igen magas technikai és művészi kultúrájú műhelyanyag egyik legszebb erénye az a személyenként érvényesülő szemléieti-formai következetesség és érzelmi-tematikai-logikai hűség, ahogy és amilyen tisztességgel ki-ki átülteti a grafika területére vezérműfajának valamelyik alkotását, Sokszor egészen meglepő természetű hasonlóságok születnek egy-egy anyamű és egy-egy transzponált mű között. Am világra jönnek formailag és tematikailag egészen egyedi különlegességek is, mely művek hovatartozását azonnal elárulják karakteres, egyéni stílusjegyeik,