Cs. Balogh Éva szerk.: Szentendre múltjából. A kerámia, az üveg- és fémművesség emlékei. Szentendre szőlő- és borkultúrája (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1996)

vastárgyakat, a lakatosok és a mülakatosok jól elkülöníthető munkát végeznek. Bemutatunk csengőöntő és rézműves termékeket és ötvösmunkát, valamint szerszámkészítő-, és edényeket gyártó üzemek termékeit. A fémek közül legfontosabb szerepe továbbra is a vasnak volt. A vasgyártás a középkorban még nehéz és hosszadalmas eljárás. A Kárpát-medencében a XIV. századtól meginduló hámorok vagy vasverők révén a munka termelékenyebb lett. A vasgyártásnak két központja alakult ki: Erdélyben Torockó környéke és a Gömör-Szepesi Erchegységben, Mecenzéf környéke. De kisebb hámorok többfelé működtek, pl. Buda mellett Felhévizen a XV-XVI. században. A hámorokból szállították a rúdvasat további feldolgozásra a kovácsműhelyeknek, de voltak eszközök, amelyeket a hámorokban készítettek el igen nagy mennyiségben. Mecenzéf (Abaúj megye) pl. híres kapagyártó központ volt, de a formák kialakításában igazodniuk kellett a táji igényekhez (más vonatkozásokban ezt elégítette ki a helyi kovács is). 1825-ben 90 féle kapát gyártottak, s vittek a vásárokra. Szentendrén, ahol a szőlőtermesztés dominált, kétféle formájú szőlőkapát találunk a leletekben és a recens anyagban egyaránt: a levélformájú (pajzs és szív alakúnak is mondják), kerek vállú váci, Csengő - a Szerb Privilégiális Szentendrei Kereskedő Társaság címerével budai, pesti kapát - ezek között még apró eltérések vannak pl. a köpű állásában stb. - és a félkör alakú, legömbölyített hegyű szentendrei kapát, amely a balkáni eredetű szőlőkultúrával terjedt el a városban. A XVII-XVIII. században a mezőgazdasági termelés, a közlekedés, az egyes iparágak alapvető szerszámainak, a háztartások vaseszközeinek előállításában a legfontosabb szerepet a kovácsmesterség töltötte be. Munkájuk része volt a javítás, élezés, vasalás. A kovács minden településen nélkülözhetetlen iparos volt. Alakjához ősidőktől fogva hiedelmek fűződtek, éppúgy, mint a vastárgyakhoz (patkó). A patkolókovács (Hufschmied) legtöbbször az állatgyógyításhoz is értett. A mezővárosi lakosság is a vas használati tárgyainak nagy részét a helyi, céhes vagy céhen kívüli mesterektől szerezte be. Az újkori összeírásokban Szentendrén kezdettől fogva szerepelnek kovácsok és lakatosok, 1715-ben egyegy, 1728-ban kettő, de a számuk növekszik, és 1828-ban már tíznél több kovács dolgozik. 1758-ban megalakul a kovácsok-, lakatosok- és kerékgyártók céhe, és a XVIII. században él a városban nem köznapi igényeket kielégítő fémműves: aranyműves és tükörkészítő is. A kovácsoltvas kiállított szerszámok a földművelés, állattartás, halászat eszközei. A régebbi darabokat (XVI. század) az egyes műhelyek mesterjeggyel látták el. Később a kovács díszítette is az egyéni megrendelésre készülő szerszámokat, beleütötte a tulajdonos monogramját, pontozással mintázta a fejszét, szőlőmetszőkést, bárdot, szénavágót. A bemutatott szénavágó az 1848-as évszámot viseli. A kovácsok által előállított termékek típusa és mennyisége olyan nagy, hogy a mesterség korán szakosodott. Leghamarabb a lakatosmesterség különült el, a XIV. századtól. Lakatosok a készítői a díszes ládáknak és céhládáknak. Zárat, kulcsot, kulcspajzsot, ajtóvasalást, pinceajtót csinálnak, a műlakatos vagy díszműkovács munkái a kézi kovácsolással készített ablakrácsok, korlátok, kapuk, vaskeresztek amelyek a mai napig hozzátartoznak Szentendre városképéhez.