Öriné Nagy Cecília (szerk.): A gödöllői szőnyeg 100 éve - Tanulmányok a 20. századi magyar textilművészet történetéhez (Gödöllő, 2009)

Farkas Zsuzsa: A kép a kárpit tükrében- A Magyar Nemzeti Galéria kárpitjai

27 mények kárpitokon való megjelenését egyszerű reprodukciós folyamatnak tekintik. Ha ezt elfogadnánk, akkor a kárpitok jelentősége teljesen elveszne vagy háttérbe szorulna, valójában a sokszorosított grafikai reprodukciók szintjére való lesüllyedést eredményezné. Más kutatók elfogadják a reneszánsz reprezentációban kialakult kárpit-alkotási folyamatot. Szerintük a probléma az, hogy a 16. századtól a 19. század elejéig készült kárpitok képi jelentékenységében, vagyis felépítésében és hatásosságában lassú hanyatlási folyamat fedezhető fel. A technikai fejlődés lehetővé tette, hogy képes kárpitként bármelyik festő bármilyen bonyolult kompozícióját kiváló színvonalon leszőjék, több kiváló európai műhelyben. A reprezentációs igény királyok, hercegek és az arisztokrácia részéről századokon át töretlen volt. Megrendeltek egy-egy képes kárpitot, majd méltó környezetben elhelyezték. Ezek karbantartása nagy személyzettel, hatalmas költséggel járt, sőt ismerjük az utazó kárpitok különös történeteit, amelyek során a vándorló udvartartás mindig magával szállíttatta a szép darabokat. A nagyhatalmi reprezentáció egyik, és talán egyetlen folyamatosan látható példája ma Magyarországon az a gobelin, amely a felújított várban, az Országos Széchényi Könyvtár épületének lépcsőházában van (a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona). Vörös márvány környezetben, vörös bőr fotelokkal az egykori birodalmi reprezentációra utal vissza a Rubens festménye alapján 1691-ben készült Ábrahám és Melchidezek találkozója című kárpit elhelyezése, amelyet Van den Hecke műhelyében készítettek Brüsszelben. A drága kárpitok divatja a társadalmi változásokkal a 19. század elején leáldozott, az egész műfaj háttérbe szorult. A mechanikai újítások korában a kárpit reprodukcióként való értékelése felerősödött, mert kevéssé hordozta az egyediséget, pusztán száraz ismétlésnek látszott. Tény, hogy a régi textíliák szinte teljesen eltűntek, még a mai kiállítási kultúrából is hiányoznak, hiszen általában a múzeumok mélyén pihennek. Különleges környezetben, klimatizált termekben, kevés fénnyel világítva, az időszakos tárlatok ritka látványosságaivá váltak. A reprezentatív szőnyegeken látható képek, mint minták, igen sajátosan konzerválódtak, ez azt jelenti, hogy bármikor leszőhető ezekhez hasonló mű. Találkozhatunk ilyen igénnyel készült 20. századi alkotásokkal is. A kortárs művészek időnként komolyan, időnként maró gúnnyal idéznek a régi korok külsődleges jegyeiből, felidézve azt az időszakot is, amikor a kárpit képi mezejében (tükrében) több jelenetet ábrázoltak. A 19. század második felétől kialakult a polgári kultúrát szolgáló képes kárpitok újabb divatja. A kiállítások falaira, az igényes arisztokrata és nagypolgári szalonokba kisebb méretű művek készültek, amelyek stílusukban a modern festészeti divatokat követték. William Morris és az angol preraffaelita mozgalom forradalmasította a kárpitok tervezését. Festészetük tükörképévé vált az általuk megtervezett kárpit. Morris, Walter Crane, Edward Burne-Jones kézműves jellegű műveiben a gépi termeléssel szembeni álláspontjuk is dominált. Hasonlóan forradalmi szerepet töltöttek be Párizsban a próféták (nabis), akik környezetük megformálásával is foglalkoztak, tág érdeklődési körüknek köszönhetően minden iparművészeti tárgytípus radikális transzformálására vállalkoztak. Az általuk tervezett kárpitok nem szövöttek, hanem hímzettek vagy szövet applikációk. Ez a technika lehetővé tette, hogy a művészek környezetében élő nők készíthessék el azokat. A magyar „próféta" Rippl-Rónai József tervezte az első jelentős szecessziós, magyar képes kárpitot, amely főúri reprezentációt szolgált. Gróf Andrássy Tivadar budai palotájának ebédlője egy virágos kert hangulatát idézte fel minden tárgyában. A kandalló fölött helyezték el a Vörösruhás nő {1898) című kárpitot. Az ebédlő kiemelkedő iparművészeti darabjait a párizsi világkiállításon is bemutatták, ahol kitüntetést is kaptak. Az egykori berendezés túlélte áttelepítését a tiszadobi kastélyba, majd a II. világháború után a tárgyak szétszóródtak. A Magyar Nemzeti Galéria Rippl-Rónai kiállításán (1998) rekonstruálták a kárpit eredeti környezetét, fényképeken idézték fel ennek hangulatát. A Vörösruhás nő című műalkotás Rippl-Rónai József: Vorösruhás nő elvesztve eredeti kontextusát, önállóvá vált, és általában festmények környezetében gyapjú, 230 x 125 cm Iparművészeti Múzeum, Budapest, Itsz.: 52.3491. Ábrahám és Melchidezek találkozója gyapjú, selyem, 415 x 530 cm Magyar Nemzeti Galéria