Nagy Ildikó: Szobrászok a gödöllői művésztelepen (Gödöllő, 2003)

érzékenységet is megjelenít. Az az érzelmi felfokozottság, ami Moiret szobraiban, írásaiban, leveleiben állandóan szembeötlik, egyénisége legmélyebb vonása lehetett. Művészi tanulmányait a budapesti Mintarajziskolában kezdte Loránfy Antalnál és Balló Edénél (1901-02), majd Bécsben folytatta Hans Bitterlíchnél (1902-03). 1903-05 között a brüsszeli akadémián Charles van der Stappen és Hermann Richier növendéke volt. Ő maga brüsszeli tanuló idejét tartotta döntőnek egész pályája alakulása szempontjából. Úgy érezte, hogy ott találta meg azt az életszférát, amelyet gyerekkora óta keresett. „Az egy megszentelt világ volt, amit én ott Belgiumban, egész különleges módon átélhettem." - írta később egy levelében. 1905 kora nyarán érkezett haza, 1906-tól vett részt a budapesti művészeti életben, és egy félévet ismét a bécsi akadémián töltött, de már Edmund Hellmernél. 1907-ben megnősült. Április végén feleségével Firenzébe utazott, majd Erdélyben jártak Thoroczkai Wigand Edével. 1907 ősze és 1908 tavasza között Gödöllőn élt „Kriesch Aladár társaságában" - ahogy ő fogalmazott. Ezután egy ösztöndíjas tartózkodás következett Rómában, és festészeti tanulmányok Oswald Krobshofer festőnél, végül 1908 októbere és 1910 májusa között ismét Bécsben élt. 1909-ben befejezte tanulmányait Hellmernél, 1910-ben Bécsben megszületett fia, Péter. Röviddel utána családostól visszaköltözött Budapestre. 1910-20 között Budapesten élt. 1911-től Maróti Géza utódaként mintázást tanított a József Műegyetemen, 1915-től a Fővárosi Iparrajziskolában is. 1920-ban áttelepült Bécsbe. Budapesti bemutatkozása 1906-ban kitűnően sikerült. Részt vett a Munkácsy-szobor pályázaton, és tervéről elismeréssel írt a sajtó. A Műcsarnok Tavaszi Tárlatán hat művel szerepelt, és még a szigorú Fülep Lajos is felfigyelt rá. „A szobrok közt Moíret dolgaiban van sok finomság, nemes egyszerűség; igazi formaértő művész alkotásai." A kiállított művek közül kettőt ismerünk fotóról. A Tanulmányfej fiatal, szomorú arcú férfit ábrázol, abban a jellegzetes századfordulós pózban, amit oly sok kortárs szoborról ismerünk. A másik mű, Az illúzió szentélye, egy síremlékterv, a magyar szecessziós szobrászat gyakran idézett darabja. Magyarázó felirata: „Egy kitűnő ifjú barátomnak, ki tehetséges volt és nagyra tört, de zsenge testét lelkének tüze túl korán elhamvasztotta./A hitnek, mely szentebb, semhogy sértetlen maradhatna,/A vágynak, mely nagyobb, semhogy teljesíthetne." Bár a szoborhoz tartozó szövegnek több évszázados hagyománya van, ezek a szövegek időközben eltűntek a szobrok mellől. Ezért a jelenség a 20. században már szokatlannak számít. Moíret azonban nagyon sok szobrát, domborművét, plakettjét kísérte szöveggel. Mintha nem bízott volna abban, hogy az ábrázolás önmagában is képes kifejezni azt, amit közölni akar vele. Ez a bizalmatlanság talán jogos is. Moiret - akárcsak a többi gödöllői művész - az ideákkal és verbális közlendőkkel megterhelt, jelképekben fogalmazó művészet híve volt, de az ismert jelképek mögül már kihullott a közösségi emlékezet. A régi jelképeket új tartalmakkal megtölteni, illetve újakat teremteni - ez volt a szimbolizmus és a szecesszió nagy kísérlete, ami azonban csak nagyon töredékesen teljesedett be. Moiret a szöveget és a plasztikát oly mértékben érezte összetartozónak, hogy még egy késői, (talán az 1940-es évekbeli) épületplasztíkáját is így komponálta meg. A modern bécsi bérház homlokzatán, központi helyen, két ablak fölött egy párkány húzódik, rajta Moíret életnagyságon felüli terrakotta kompozíciójával, melynek címe; A gyermek csodája. A párkányon ülő apa és anya között kisgyermek áll, sajátos, virágszerű mandorlában, a két ablak közti falmezőn pedig egy táblán a témára vonatkozó vers szövege van. A szövegek persze nem mindig ennyire tolakodóak, de a művek címe, a szobrászati ciklusok és azok alcímei - mind a magyarázatot szolgálják. Az élet angyala vagy a nő küldetése- hangzik egy szobrának a címe, felirata pedig: Szépség - Szerelem - Élet - Boldogság (1919). Számos kútfígurát, kútdomborművet készített, és a századforduló felfogását követve szimbolikusan értelmezte magát a kút-építményt, mint az élet forrását is. Ezért mintázta meg az egyikre „Az élet-forrás tisztaságának őrei"-t (1911). Egyik főműve az élet és a halál összetartozását kifejező: Werden - Sein - Vergehen vagy A szerelem az élet tengelye (1919) kettős címet viseli. A narratív szándék hívta életre a különböző szobor ciklusokat, így például az Asszonysors ciklust, melynek részei: Belépés az életbe, Odaadás, A megszentelt, A kérdés (1920-21). De hosszú feliratok vannak plakettjein, kis domborművein is, még akkor is, ha például csak egy ékszer-kazettát díszítenek, és szívesen ad címnek idézetet, akár a bibliából, akár Goethétől. Munkásságának későbbi szakaszában a szobor-ciklusok valóságos rendszert alkotnak, melybe néhány korábbi művét is beemeli, mintha így kísérelné meg egybefogni a teljes oeuvre-t. Ez a moralizáló, a létezés drámáját allegóriákba sűrítő kifejezésmód rokon szellemiséget talált a gödöllőiek törekvéseiben. Sidló Ferenc feljegyzése szerint Moiret egy évet töltött Gödöllőn, ő maga ennél kevesebbet említ, de nem ez a lényeges. Részt vett mindazokban a művész csoportokban, amelyekben gödöllőiek is szerepeltek, így pl. a KÉVÉ-ben és tagja volt a Céhbelieknek is. Ez utóbbiak 1918-as kiállításán mutatták be azt a kollektív művet, egy Hősök csarnokát (makettban), amelyet Hikisch Rezső tervezett, mozaikjaihoz Körösfői és Nagy Sándor készített vázlatokat, a körbefutó frízek Beck Ö. Fülöp és Moiret munkái lettek volna, míg a csarnok közepén Moíret szoborcsoportja állt volna (ezek csak vázlatban készültek el). Személyes kapcsolatukról Remsey Jenő György emlékezett meg, ő maga egy 6