Ignácz Ferenc: Pápuaföld (Gödöllői Városi Múzeum, 2001)

Huszonnegyedik órában. Nem sok öröm van benne

Huszonnegyedik órában Nem sok öröm van benne n míg a kultúrvilág népei több száz vagy ezer év alatt fokozatosan megszokták a változásokat Alés átalakuló szervezetükkel alkalmazkodtak a rohanó és egyre formálódó életvitel jó vagy rossz követelményeihez, addig az elszigetelt természeti népek változatlanul élték a több ezer éves, megszokott életüket, kultúrájukat. Felmerül a kérdés, hogy a kultúrvilágban szükség vane arra, hogy létezzenek a huszonegyedik század kezdetén még "kőkorszaki" vagy legalábbis elmaradott, a fantázia dús szellemvilágában élő törzsek és emberek. Az előadásaimon sokszor feltett kérdésre minden esetben csak az volt a válaszom, hogy igen, szükség van, mert az ő életvitelük, a törzsi törvényeik csak addig tartja őket életben, amíg egy más kultúrát nem erőszakolnak rájuk. Mert minden más külső beavatkozás a kultúrvilág terjesztése címén csak a vesztükkel, elkorcsosodásukkal és a teljes kihalásuk veszélyével fenyegetne, mint ahogy már több természeti népcsoportnál ez megtörtént vagy elkezdődött. Állítom ezt annak jogán, hogy harminc év távlatából figyelem és látogatom ezeket a természeti, elszigetelve élő törzseket. Megismerve, meghallgatva problémájukat, mindig az a végeredmény, hogy az úgynevezett fehér ember kultúrájának erőszakkal való bevitele csak bajt és nehézségek halmazát zúdította rájuk. Csak egypárat említek meg közülük. Az ő szervezetük kitűnően megbirkózik a sokféle mérget rejtő őserdő veszélyeivel, a félelmetes hüllők világával, de sajnos nem tud megbirkózni a fehér embernek annyi örömet adó alkohollal. Nemcsak a szervezetük nem tud egy-két generáció után sem átállni, de ennél rosszabb az a súlyos sérülés, ami az agyat éri. Hasonlóan nagy problémát okoz a keresztény világ hittérítőinek az egynejűségre való oktatása, mert ezzel felborul az évezredes törzsi hagyományuk, életvitelük, mivel a pártában maradt nők előbb-utóbb felborítják a normálisnak hirdetett házasságot. Pápua Új-Guinea hegyi törzsének egyik vezetője, Kerua panaszolja, hogy a kultúra és haladás nevében telepítenek üzemeket, nyitnak újabb és újabb bányákat abban az erdőségben, amelyik több ezer éve életet adott az egész törzsnek. Most pedig a szennyeződéstől mindenünk kipusztul, fertőzővé válik a vizünk, a gyümölcsünk, a levegő, más területre menekülnek az állatok is az erdőségből. Az embereink is egyre többen válnak beteggé, mert még a gyógynövényeink színe és formája is megváltozik ebben a fertőzött levegőben. Ilyen körülmények között élni nagyon nehéz és egyre apad a törzs létszáma. Távol a kultúrvilágtól, távol a segítségtől, itt, az erdő mélyén, ha bármi baja, sérülése történt felnőttnek vagy gyermeknek, tudta, hogy melyik növényt vagy bogyót kell gyógyulásul felhasználnia. Most pedig már az is előfordul, hogy felnőttként sem ismeri fel a megfelelő gyógyírt. Nagyon elszomorító dolgok ezek, mert mi nem voltunk rászorulva külső segítségre, el tudtuk látni magunkat minden téren, de most egyre több azok száma, akik erre képtelenek már, és így egyre kevesebben leszünk. A kultúrvilág pénzéhes nagyfőnökeit nem érdekli a mi életünk, hogy itt az erdő mélyén hogyan éltünk szabadon. Őket csak az érdekli, hogy az erdőnk alatt rejtőző kincseket minél nagyobb mennyiségben és minél nagyobb haszonnal elhordják. Hogy közben tönkreteszik erdeinket, földünket, vizünket, hogy lélegezni is alig tudunk, az már kevésbé érdekli őket. Azzal hárítják el a felelősséget, hogy mindezért nagy pénzeket fizetnek a kormánynak, amiből utakat, hidakat, kórházakat, meg mit tudom én miket építhetünk. Most kérdem én, kinek vagy minek

1?- Mert nekünk eddig sem volt, és boldogan megélt ez a kis nép itt az erdő mélyén, aszfaltutak és kórházak nélkül is. Nézd meg, most mi van, az útjainkon ők rohangálHUSZONNEGYEDIK ÓRÁBAN