Ignácz Ferenc: Pápuaföld (Gödöllői Városi Múzeum, 2001)

Huszonnegyedik órában. Nem sok öröm van benne

nak, meg azok az autós betyárok, akik megkeserítik az itt élők napjait, útonállók, rablók lettek, olyan igazi kultúrmódra. Fiataljaink már azt mondják, nem kell az a régi törzsi élet, meg a szép tiszta levegőjű erdő. Már csak a nagyvárosi forgatag, a szép ruhák, az izgalmas, verekedős filmek kellenek, csakhogy mindennek ára van, amit elő kell teremteni. És most jön a gubanc, mert szakmájuk nincsen, a munkáltatók nagy része csak kis pénzért, megalázó munkát ad, de az itteni fiatal elvállalja, mert moziba akar menni azt a söpredék filmet megnézni. így indult el egy szép, egészséges törzsnek a pusztulása, szétzüllesztése és ahogy látod, ebben nincsen megállás. A kultúrvilág is észrevette ezt a súlyos állapotot és most figyeld, amit mondok, a humanitásra hivatkozva zenekarok, a művészvilág kiválóságai rendeznek koncertet öt-tíz évenként, és bevételüket az éhező gyermekek megsegítésére adományozzák. Ez igen szép és nemes dolog: az éhezőknek enni adni, a fázóknak ruhát, de meddig?- Hogy egyszer jóllakatják a szerencsétleneket, azt kár volt elkezdeni, mert hogy a jóllakottság örömet okoz, az biztos, de szaporulatot is, és a tíz éhes szájból jövőre húsz éhes száj lesz, koncert meg egy sem. Elgondolkodtató szavak, sajnos tele igazsággal és mit tehetünk, hogy ne így legyen, hogy jobb legyen. Egy ősi népet nem lehet koncertek adományával eltartani, nagyobb légteret, a megszokott és bevált törzsi élet minimumját kell visszaadni számukra, mert elérkeztek a huszonnegyedik órához. Szükség van-e rájuk? A nemtörődömséget, a csak a mának élők önző magatartását kell megfékezni, hogy ne úgy pusztítsák azt a kevés erdőséget, mintha az egész földkerekség csak erdőből állna. Van, aki nem tudja, hogy az erdő nemcsak a bennük élő természeti népek éltetője, hanem az egész emberiség utolsó oxigént termelő egysége. Az elhangzott nehéz szavakhoz én csak annyit tehetek hozzá, hogy sajnos mindez igaz, hiszen volt alkalmam bőségesen látni és tapasztalni először Afrikában, Amerikában, most pedig itt, Ausztráliában, ahol élek immár több mint húsz éve és Óceániában, ahová eljárok ezeket a jelenségeket tanulmányozni és lejegyezni. Ennek a fejezetnek a befejezéseként meg kell említenem - mert biztos vagyok benne, igen kevesen tudják -, hogy nemcsak a pápua törzsi vezetőknek van siralma az életterük pusztulása miatt, de nekünk, a kultúrvilág hatalmas bázisán, Ausztrália földjén élőknek is, hiszen az ózonréteg ritkulását itt regisztrálták legelőször, és ez a veszedelmes jelenség még nagyon nagy gondot és fejtörést fog okozni az egész emberiségnek. A törzsi vezető szomorú meglátásához csatlakozva ki kell emelnem, hogy az itt élő természeti népek fajunk kialakulásának hű bizonyítékai és egyben az ősi kultúránk utolsó mohikánjai. Kerua szavaival zárom e sorokat. Őket nem kérdezte meg senki, hogy akarják-e, igénylik-e a kultúrvilág áldásait. Bízzák ránk, hogy mennyit és mikor kérünk belőle, és ne erőszakolják ránk. Hagyjanak meg minket az évezredek óta létező törzsi kultúránk és szellemvilágunk hagyományaiban, még akkor is, ha egyes fehér emberek bohóckodásnak tartják. PÁPUAFÖLD