Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

III. rész Kétéltűek - I. fejezet

I. fejezet Az asztal terítve állt. Olyan hosszú volt, hogy Diána nem is abrosszal terítette le, csak egy szegetlen tarka vászoncsíkkal, amit úgy vágatott le egy végből, hogy ide elég legyen. Egymás mellé tette a tányérokat, s az asztal közepére a tálakat. A friss saláták zöld, piros színei élénkítették az egyszerű étkeket. Itt minden úgy került asztalra, ahogy a természet adta. Zsíros túró tejfellel leöntve, teljes búzalisztből sült cipócskák. A szomjasoknak édes must, vagy a vadszereder rubintszínű leve került a poharakba. Hosszú volt az asztal, Diána mégis tűnődve állt, hogy miképpen helyezze el vendégeit. Maholnap ki kell ütni a gyerekszoba falát, hogy az asztal még hosszabbra növekedhessék. Diánának ez is kedvére lett volna. A terítéket nézte. Ahány teríték, annyi legenda. Ebben a percben úgy látta, hogy sokan vannak a „hivatalosak", de akik ehhez az asztalhoz leülnek, azok mind választottak. Ki választotta őket? Diána a legkevésbé. Elsőnek Bözse fog megérkezni. Négy órakor végez a munkával, és futva, sietve jön, hogy a tálalásnál segíthessen. Diána szeme megpihen Bözse tányérján. Mindig van egy, kit különösen kedvelünk. A szegény kis árva Bözse. Ki gondolná? Nem akadna fiú, aki olyan érzéseket küldene utána, minek minden lány örülni szokott, ha az utcán összerebbenne a szeme az övével. Két évvel előbb még Diána gyerekei is átmentek az utca túloldalára, ha Bözse közeledett. Es a többieket ne is emlegessük. Számára csak gúny termett az ajkukon, az is ritkán, annyira jelentéktelennek tartották. És azután, igen furcsa logikátlan folytatásként, egyik délután Undine és Bözse egymásba karolva sétáltak be Diána uzsonnájára. Valahogy ezekben az időkben Diána portáján semmin se csodálkoztak. Olyan természetes volt, hogy életük letért azokról a vágányokról, amit eddig megmásíthatatlannak tartottak. Az se lepte meg őket, ha ismeretlen helyről, ismeretlen emberek kopogtattak az ajtón, és azután már örökre odatartoztak. Mert éppen az 97