Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

III. rész Kétéltűek - I. fejezet

volt a természetellenes számukra, hogy azelőtt nem így volt. Nem volt meg a láncszem, ami összefűzhette őket, vagy üres társadalmi előítáletek miatt nem mertek egymáshoz közeledni. Bözse egykori iskolatársa Undiné-nek, de a szakadék szinte áthidalhatatlan, amit a sors közéjük ékelt. Undine az osztály esze, a város fiatalságának hangadó vezére, ragyogó embervirág. Bözse egy rosszul sikerült házasság félrelökött gyümölcse, szegény nagyszülőknél tengődött. Undine az öltözködés gondját csak arról az oldaláról ismerte, hogy mi emeli ki, és mi nem bűbájos egyéniségét. Bözsének pedig csak az évzáró ünnepre kértek kölcsön valami ruhának nevezhető holmit, ami jobban lesírt róla, mint hétköznapi kopott rongyai. Undine még ezeket a semmi-közöm gúnyákat is megdicsőítette volna, átsugárzó szépségével. Bözse pedig még a legsilányabb öltözéknek is hálás volt, ha szemet riasztó formáit elrejtették. Hányszor mesélték el Diánának, Bözse is, Undine is, találkozásuk történetét. Mert hozzá mindketten bizalommal voltak. - Mentem az utcán és azon tűnődtem, hogy mennyi, de mennyi ember él körülöttünk, és milyen keveset tudunk róluk - kezdte Undine. - És kíváncsian tettem fel kérdéseket: Te ki vagy? Benned mi lakik? És nem is hiszed Anya, rendkívüli dolgot tapasztaltam. A szembejövők szavak nélkül is mindent bevallottak magukról. Akiket régen irigyeltem, most arról beszéltek, hogy csupa üres hülyeség tölti ki napjaikat. Egy rettegett tanáromnak a szemébe nevettem, és ő elszégyellte magát. Pedig az ő órája után több halott hevert a csatatéren, mint Waterloo-nál! S ez így ment tovább, és már attól tartottam, hogy én maradok az egyetlen élő, de hát miért voltak olyan őszinték? Mért nem tudták elfedni előlem, hogy milyenek; mint azelőtt? Hisz én épp az ellenkezőjét akartam. Szeretni. Azért faggattam őket: ki vagy? S Anya, elkezdtem rettegni, hogy magam maradok. S akkor egyszercsak Bözse jött felém az úton, ahogy szokott. Esetlen kacsázó járással, kidülledt szemeivel. És mert jött, ő se kerülhette el a sorsát. Belehullott, mint a többi, a próbamalomba. Megkérdeztem tőle: hová mégy? Megmondta, és én megkértem, hogy velemehessek. Aztán jött minden magától. Együtt mentünk el a református 98