Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

III. rész Kétéltűek

Legszörnyűbb volt a vallás haláltánca. A nagy Istenhit úgy tűnt el a világból, mint ahogy kihúny este az aranyló napsugár, és azután már az éj árnyai teszik rémisztővé a tárgyakat. Az egyházak kelléktárai mennyi kegyelmet közvetítettek valamikor. Most tárgyi mivoltukban olcsó lommá roppantak össze. Ekkoriban Istent sokan a szektákban keresték. A szent láng, melynek fenséges magja kialvóban volt az emberek szívében, széttaposva, kis társulások perifériáiban parázslott, s ott idézte jól-rosszul az őskereszténység hősi korszakát. De a szekták Istene olyan isten, mint a nagy halott énekesek magnetofonhangja. Kísértetisten. Mégis hódít. Mégis csodákat tesz. Hiszen a csoda az emberek szívében jön létre a hit által. Százan és ezren, akiknek ősei régi korokon át halogatták az ismeretséget az élő Istennel, mert rangszerzéssel, vagyongyűjtéssel csak a földnek dolgoztak, most utódaikon keresztül mégis eljutnak a nagyobb élet küszöbére. Végül meghallják, csak így hallják meg a mellőzött Isten hangját. Futnak utána, s nem veszik észre, hogy ez az Isten egy távoli, letűnt korból szól hozzájuk. És nagyon kell futniuk, hogy őt a saját korukban utolérjék és felleljék. Mert Isten nem kevesebb, mint az élet. Nem vonakodik attól, hogy meghaljon. Az ó neve: Titok és halála csak látszólagos, mert Ő a Halál mögött lakik. És csak azért tűnik el, hogy jobban meghallja a világ, amikor nagyobb mondanivalóval megszólal. Hányféleképpen látott már a világ istenhalált! A komor istentemető Egyiptom után, milyen szívesen fogadta Hellász vidám Olymposzát. S Róma levitézlett istengárdájának poraiból milyen dicsőségesen kelt ki a kereszténység. S ma, amikor minden bűn és hazugság napfényre kerül, ami a vallások leple alatt élősködött, talán élnek már a holnap hitének első kisdedei. 96