Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

II. rész A fűzfa pelyhe... - I. fejezet

szív legnagyobb csodája a könny. Mint ahogyan nyári eső után friss lesz a pázsit, Villy is üde lett tőle, tele fénnyel és illattal. - Már másképp van. - A fejét újra felemelte. - Történt valami, amiről még sokat fogsz hallani. De előbb még meg kellett tisztuljunk. Hélia betegsége derékszögben fordította meg György életét. Amikor azt hittem, semmiképpen se lehet köztünk jó már semmi, és csak a válásban lehet reményem, megbetegedett Héli. Hirtelen és halálosan. Mindketten tudtuk, hogy ha az Ég elveszi, odafönt úgy döntöttek, hogy házasságunk fölösleges. Héli volt a pecsét rajta. Ha ez bekövetkezik, mi is belesüppedtünk volna a nihilizmusba. Annyira ragaszkodtunk mindketten ehhez a tévedéshez, ami a mi frigyünk, - mert ez még a régi kedves körből sarjadt -, hogy ha elszakad, mi sem találtunk volna horgonyt, talán életünk végéig se. Héli élete számunkra egyúttal szimbólum volt. Az egész betegség úgy folyt le, mint egy szörnyű álom. Kábultan éltem végig. Csináltam, amit kellett, amit tudtam, de nem gondolkoztam. György emberfelettien szenvedett és teljes tudattal tudta, hogy ez a csapás, egyúttal számonkérés. Az ő lelkéért folyt a harc. Neki kellett szívet cserélnie. Nemcsak azért, hogy a mi gyerekünk ne legyen a háború elhullottjai között, hanem azért is, hogy György megismerje saját gyökereit, és így megtalálja helyét az életben. Héli él, és ez a betegség kiemelte Györgyöt az embertelenség örvényéből. Most már nem kell őt féltsem. Megértette, hogy senki sem dobhatja el úgy a szívét, hogy egyúttal ne dobja el a saját emberségét. Ez volt a krízis, ami megelőzte a mi megújhodásunkat. - Nagyon sok a mondanivalónk - sóhajtott fel Diána -, de ez a sóhajtás a boldogságé volt, nem a bánaté. Figyelme most a víz felé irányult. A túlsó part felől hat pont tűnt föl a hullámok hátán, s egyre jobban hasonlítottak emberfejekhez. Mély a folyam és hatalmas úr, és nincs hatalom, aki törvényt ülne fölötte. Mégis vannak, akik nem tisztelik, nem félnek tőle. Szeretik. Ráhagyatkoznak, mint barátra. Nap nap után, szelíd birkózásban gyűrik maguk alá a Duna habjait, de épp csak 68