Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

II. rész A fűzfa pelyhe...

A nagy tűzvész tehát elmúlt. Mindaz, ami éveken át kényszerű tartalma volt az emberi életnek; a háború sokféle vésze, a gyász, a rettegés, kínok és halál, hamuvá hűltek. S a hamu alatt ott feküdt eltemetve a letűnt világkorszak összes arca, pedig sok volt, megszámlálhatatlan. Sokáig ezután az emberek is arc nélkül jártak, mert ők általában a világ valamelyik arcát szokták felölteni. Elmúlt korokban bő volt a választék. Némelyik arc kitartott egy életen át. Mások gyakrabban cserélték arcaikat. De olyasmi sohasem történt, hogy levetettek egy arcot, és helyette nem volt mit felölteni! Az anyák megszülték gyermeiket, és mire az megnőtt és eszmélni kezdett, furcsa érzése támadt. Olyasmi, mintha nem is létezne. Persze azért végigcsinált mindent, amit a hétköznapokba ágyazott élet mindenkivel végigcsináltat De ha kétsége támadt, hogy mi is az élet értelme, akkor csak hamuval tudta a kezét megtölteni. A legélesebben látók, az írók és művészek ki is mondták, hogy ez így van, de azért maradt minden, ahogy elindult. Az emberek tömege, mint megbabonázott gépezet tovább folytatta mindazt, amit öröklött szokások átmentettek a porrá égett múltból. Értelmetlen tevékenység, de a halott tétlenségnél mégiscsak jobbnak tűnt. Mégis, mialatt lázasan tevékenykedtek, mindenki pontosan tudta, hogy semmi értelme, és meddő minden mozdulat. S ez volt a legrettenetesebb kísértetkomédia. Senki sem találta az arcát ha tükörbe nézett. A hivatalnok régen komoly és tisztelt hatalom, most nevetséges kretén. A temlomjáró - álszent farizeus. A paraszt - szánalmas, maradi, mucsai alak. Az ipari munkás - Napóleon. És mindenki tudta, hogy a tükör is hazudik, és ezért önmagáról senki se tudta, hogy kicsoda. A legőszintébbek még a művészek voltak. Ők meg merték örökíteni az arc nélküli embert, de talán csak azért, hogy ne kelljen önmagukkal szembenézniük. De az idő még várt. Nem sietett, hogy letörölje a nagy színpadról azokat, akik nincsenek. S bár itt-ott az arra méltó rothadásnak is indult, másutt még volt begyűjteni való. Az idő erre várt. S ebben a bevégződés utáni végződésben azoknak is élniök kellett, akik mégis megtalálták az arcukat. 61