Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

I. rész Fut a hullám... - IV. fejezet

múltban legszebb perceit is megrontotta, elszállt. Úgy áll ott a parton, mint aki idáig halálos kórt hordozott, és most meggyógyult, makkegészséges. Fázni is elfelejtett. Csak a hajnali derengésre figyelt, és lelkének békéje hatalmas erővel közölte vele, hogy számadása véget ért. S ahogy ott állt egymagában, egyszerre a messzeség elkezdett körülötte sok-sok szívvel dobogni. Embereket érzett a távolság leple alatt. Megkínzottakat, hit nélkülieket, reményvesztetteket. És szívéből mintha erecskék támadtak volna és indultak a kivérzett lelkek felé, ösztönös kiáradással. Keresve a rászorulókat és boldogan tudva, hogy lesz mit adnia. Valamikor lánysága hajnalán ilyen odaszánással készült a házasságra, de az élet törölte vágyait. Azután a szülők kényelmének akarta áldozni önfeláldozóan életét, de köréből elsodorta őket a sorsuk. Később a művészet következett, méltó feladat a maga korában és kielégítő, de az a korszak is gyümölcstelenül tűnt tova. A legutolsó években a puszta létért és gyermekei épségéért küzdött elszántan és sikeresen, de érezte, sokkal több adnivalója van, mint amit egy család puszta léte megkövetel. Szíve teljes volt tehát, és ez volt az első nap, amikor örülni tudott kiáradni vágyó önmagának. Szinte ujjongott, hogy nincs már semmi, ami a múltból visszahívná. Szinte hálás a világ sivárságáért, s hogy egymást falták föl a múlt bűnei és erényei. Ez az éjszaka elindult hát a lejtőn, s az első fények felkúsztak az égre. Azokat már nem törölheti le onnan senki sem. Kivilágosodott. S a táj egyszeriben megszületett Diánának. Tejfehér ködökbe volt pólyálva a folyam s az ölében pihegő szigetek. Lassan csavarta le róluk a reggel. Először a túlparti erdőkről, a szelíd füzesekről, végül magáról a vízről. Semmi sem rezdült, csak a fények előjátékában sejlett az eljövendő nappal. Még a madarak sem ébredtek. A senki országa volt a Föld. Túl a parton, végtelen kukoricaföldek várakoztak. A haragoszöld kukorica legények hosszú nyelveikkel nyaldosták a harmatot, s már a Nap mézére éhesen lefetyeltek.Följebb egy kiszáradt jegenye nyújtogatott az ég felé egy gólyafészket csontkarjaival. Olyannak tűnt, mint kí58