Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

I. rész Fut a hullám... - IV. fejezet

sérteties úrfelmutatás. Messziről megkondult a hajnali harangszó. Jött az új nap, feltartóztathatatlanul. S akkor megmozdult a boly, a vacogó gyerekek vacka, és Márton, a legnagyobb fiú, megszimatolta a reggelt. Szelíden félretolta alvó nővérét, és félkönyékre támaszkodva körülnézett. Ugyanazon a helyen látta állni anyját, mint amikor megérkeztek. Úgy állt ott, mint tiszta szobor. A piros szín, ami a fehér után most végigömlött a mindenségen, őt is magába burkolta, és az arca ettől olyan lett, mint a hajnalhasadás. Nyár volt. A Nap ereje teljében uralkodott. Néhány perc, és felissza a ködöket, a felhőket más tájra kergeti. A szelíd pír se időzhet sokáig, ha az égbolt megszüli fiát és királyát a Napot. A valóságok óráit hozza, és azok sokkal egyszerűbbek és igazabbak minden éjszakai varázslatnál. Anya és fiú egymásra nézett. A fiú gyönyörködött anyjában, akit félve tisztelt és hűséggel szolgált gyermeki erejében. S az anyja ellágyult, ahogy fia szőke fejét a pokróc fölött magasodni látta. A reggel, a kelő nap egy aranyba foglalta mindkettőjüket. Soha ennyire nem érezték még, hogy összetartoznak. S a fiú most odaoson anyjához, s ami oly ritkán történik meg kettejük közt, átkarolja őt, és úgy állnak ott, összefonódva. Előttük a folyam, mögöttük a végtelen táj. Távol városok és falvak, ahová utak vezetnek. Lábuk előtt a víz várakozó ladikokat himbál. Csak el kell indulni feléjük. Ezen a reggelen minden olyan egyszerűnek látszott. És kettejük szövetsége öröknek. 59