Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

I. rész Fut a hullám... - IV. fejezet

bevonuláson is túl volt már az ország, akkorra mindent megült a nyomasztó napok emléke s a még sötétebb jövő sejtelme. Ez időben rosszul működött a posta, de ha nem, Diána mégse várhatott levelet Villy tői. A jelen olyan szégyenteljes volt és annyira hihetetlen, hogy senki se merte leírni vagy beszélni róla. Az emberek ezekben az időkben csak a múltról beszéltek. A jelent még önmaguk előtt is letagadták. A halálnál is süketebb csend terpeszkedett a szíveken. Mégis megpróbáltak újra felegyenesedni. Ősi mozdulata ez növénynek, embernek egyaránt. Akkor tűnt ki, az első csönd idején, hogy minden odavan. Az emberek nem tudtak hinni ezután semmi másban, csak az életükben. Élek, tehát vagyok, és ez a világon az egyetlen jó. Próbáljuk hát ezt az egyetlen jót bármi áron megtartani. Szabálytalan társasjáték kezdődött hát az életért. Vad éhséggel tört föl az igény az örömre, és az emberek csodálkozva vették észre, hogy nem törődik többé senki az ősi tilalmakkal. Minden szabad lett, ami elérhető. Itt volt az új világ. Hányszor kérdezte Villy is, amikor megcsapta arcát a rügyek ismerős illata az erdő felől, ugyanazt, amit Diána itt a parton. - Miért fogunk élni ezután? És hogyan? Diána 1921-ben, ott a Duna partján fölteszi a kérdést, amit rajta kívül északon és délen, keleten és nyugaton nyíltan, vagy titkosan rejtettek a szívükbe milliók. Kérdez ő is konok daccal, mert ez az első hajnal, mikor újra jogosnak érzi ezt a kérdést és magamagát teljesértékű embernek. Kémleli a távolságot, faggatja a folyót. Valamit vár. S amit eddig még sohasem érzett, körülötte megtelik a derengés az Igen-nel. Eddig nem tapasztalt nyugalom lepi meg. Mintha éppen ezekben a percekben azt üzenné valaki, hogy még érdemes élnie. Hogy soha ennyire nem volt érdemes. És éppen itt. Ez az ő területe. Érthetetlen. Mert ő még idáig sohasem érezte azt, hogy a helyén van. Örök elégedetlenség űzte, hajtotta valami cél felé, amit nem ismert. S éppen most? Mikor minden darabokra hullott, minden olyan céltalan? Mégis. Édes biztonság ömlik szét ereiben, mint az olyan emberében, aki tudja, hogy léte szükséges. Elégedetlensége, mely környezetét is, önmagát is folyton ítélőszék elé vonta, megszűnt. Kételye, mely a 57