Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

I. rész Fut a hullám... - III. fejezet

koronázta. Tágas belsejében asztal volt és két pad. Nyíló klematisz-virágok csüngtek le a mennyezetről. Ott leültek. Mintha kívül emelkedtek volna a világból. Ilka elnémult. A homály elfedte arcát. Diána csak később vette észre, hogy sír. Nem volt szokása a bizalmaskodás, de most mégis átölelte. Jólesett, és szóra bírta a bánatot. - Nagyon nehéz a magányosság! - Te lennél magányos? Hát nézz körül! Soha ennyi ember még nem volt nálatok. - Igen - mondta Ilka - de ez a sok ember mind magával van tele. - Éppen ti tanítjátok meg őket egymást becsülni. Sokan új emberként távoznak innét. - Lehet - mondta Ilka. - Lehet, hogy sokan megtalálják önmagukat itten. De mit ér, ha sok megmenekül, és egy pedig elvész! Énnekem ki ad tanácsot, ha az én életemben is megjelennek a kérdőjelek? Tavaly meghalt egy kislányunk és mégis, még bánatomban is sokszor kétségek gyötörnek. Ha Margit jut eszembe, az élő, azt kérdem: az ott kint a temetőben halt meg inkább, vagy pedig ő? Te is anya vagy, mit szólnál hozzá, ha valamelyik meghalna, vagy ami még ennél is rosszabb élve elveszett volna? Lila klematisszal futtattam be Kinga sírját, azért jutott most eszembe, ahogy itt leültünk. Talán, ha élne, kárpótolna Margitért. Ne haragudj, ha elrontottam az estédet. Most már jobb lesz minden, kisírtam magam. Általában csak a virágok szoktak meghallgatni. Jó, hogy most velem voltál. Nem voltam egyedül. Most már jó. Visszamegyek a vendégekhez. - Én még maradok - mondta csöndesen Diána. Ilka felállt. Arcán összehúzta a fátyolt, és lassan lejtett lefelé a dombon. Szürke leplei sejtelmesen lengtek utána. Útközben még lehajolt egy parányi vérvörös virághoz, s egy piciny ágát a ruhájára tűzte. Azután eltűnt Diána szeme elől, ellebbent az éjszakába. Diána hát egyedül volt a virággal körülfolyt toronyban, és Ilkáról tűnődött. Ez az asszony nappal oly erős volt és hallgatag. Néha negyven embert is megvendégelt az asztalnál, és szemreb45