Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

I. rész Fut a hullám... - III. fejezet

benés nélkül tűrte férje körül a szép nők hízelgő hadát. Állta az éjszakázást a minduntalan megújuló bölcsőnél és a gyerekek betegágyánál. Diána úgy érezte, kitüntetés, hogy ez a nagy szív éppen őneki buggyant ki. A hold még nem jött föl, de már várták égrefutását. A fiatalok kijöttek eléje a termekből. A kert egyre hangosabb lett, de Diánához csak szófoszlányok jutottak el, a sok incselkedésnek csupán a dallama. Most már ő is kedvet kapott, hogy közéjük vegyüljön. Lassan botorkált lefelé a lépcsőn, amikor az elhagyott lugasban hangok derengtek fel mögötte, és tisztán hallott egy nevet kiejteni, amit alig néhány perce Ilka emlegetett olyan fájdalmasan. Minden más esetben sorsukra bízta volna őket, mert sem pletyka, sem pikantéria nem az ő esete. De Margit nevének hallatára földbe gyökeredzettek a lábai. Nyolc év távlatából, s egy világégés túlpartjáról jönnek most feléje azok a szavak. Diána most érti meg csak igazán, és gondolatban megsimogatja Margit kurtára nyírt szöszke fejét. - Itt vagyunk, ahogy kívántad - mondta a lány. - Egy negyedórát kértél tőlem, négyszemközt. Itt egyedül vagyunk. Hangja hűvösen, szinte metszőn vágta a levegőt. A lovag sokkal melegebben válaszolt. Hangja mint basszushangú, panaszos gyermeké. - Mondd, egy percre se jut eszedbe a tavalyi nyár? Épp itt, ebben a lugasban kezdődött. - De eszembe jut - mondta a lány. - Szép volt, nem tagadom. - Hát akkor?! - Most más idők járnak. - Mást szeretsz? - Egyáltalán nem szeretek senkit. - Hangjában dac pengéje villant. - S jobb így? - Két rossz közül ez a kisebb. Ami elmúlt, nem lehet visszahozni. - De nem múlt el. Nem érzed, hogy éppúgy szeretlek, csak téged szeretlek. Mindenem vagy. Azóta, amióta megláttalak ott a... - Igen tudom. Véletlen baleset volt. Azt hitted, senki sincs a 46