Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

I. rész Fut a hullám... - II. fejezet

II. fejezet Benn az ország szívében, a főváros peremén túl, dús sötétzöld tölgyerdők zúgnak. Nem hasonlítanak a dunaparti ősvadon növényzetéhez. A tölgyerdők mások. A süppedő avarból lila harangvirágok csengettyűznek nyáron, s télen sárga fagyöngy hullik a hóra. Ősszel arany- és bronzpénzzel csörömpölnek az egymást karoló fák és cserjék. És tavasszal? Az emberi tavasz erdője ez. Szerelmes álmokat takar, gondosan. Elrejti, mint avar alá az ibolyát. Ez az erdő azonban, még mielőtt rejtekeibe szabad utat adott volna a városka lakóinak, előbb a festőké volt. A festők furcsa náció az emberek földjén, mindig ott jelennek meg, ahol később valami történni fog. Hogy csak a szimatuk jó, vagy éppen az a szerepük, hogy céltalannak látszó pepecseléssel arra tereljék a világ figyelmét, amerre az útirány éppen aktuális, - ki tudná eldönteni? Sorsuk kicsit a bohóccal, kicsit a prófétával rokon. Nagy dolgokat tudnak, és bőbeszédűen szórják maguk körül mondanivalójukat képes beszédükkel, de senki se veszi őket komolyan. Senki se hisz telemázolt vásznaiknak, telefirkált papírjaiknak. Mindez a világ szemében komolytalan. De amikor a világ az igazi nagy fordulókhoz ér, mikor megnyílnak alatta az olyan mélységek, mint a világháború, akkor mindig kiderül, hogy a válságos helyeken, a handabandázó festő már ott járt, és megelőzte. Ki vette komolyan a vörös bolondot, amíg élt és alkotott? Féleszű volt kétségtelen, hiszen saját fülét metélte bele a festékbe, hogy végre megértsék. S ki hitt neki? Ki hitte el, hogy sustorgó örvénnyé vált a világ? Van Gogh-ot elnyelte az örvény, s mondták, úgy kell annak, aki bolond. De az örvény hamarosan visszaadta őt, dicsfénnyel a homlokán, s új táplálékot keresett magának. Hatalmas étvággyal nyelte magába emberek ezreit, százezreit. A világháború örvényében elmerült, visszavonhatatlanul, Európa. 19