Polónyi Péter: Emlékezések a gödöllői művésztelepre (Helytörténeti Gyűjtemény, Gödöllő, 1982)
DÉNES JENŐ
— Amikor betette a lábát a főiskolára és először jött be az osztályba, az atmoszférateremtő pillanat volt. Ez nem fellengzős kijelentés, ezt valóban így éreztük. Bejött egy alacsony ember, nem magas, de jó tartású, olyan mikulásbácsi-szerű, piros arccal, fehér hajjal és szakállal, és valami olyan derű volt ebben az emberben, hogy az mindenkire kisugárzott. Valami szentség. — Jócskán eljárt már fölötte az idő és mégis friss, eleven szellemű volt. 75 éves korában festette a pesterzsébeti plébániatemplomot, ami óriási teljesítmény volt egy ilyen korú embertől. A széles állványra a templom akkori gazdája, Vécsey prépost úr, még egy sezlont is fölrakatott, ott Sándor bácsi egy-egy félórácskát szunyókált, s utána ment tovább dolgozni. Az oldalképeket valódi freskóként még nedves vakolatra pauzálta föl, csakhogy utána tojástemperával, a régiek módján, egy saját készítésű temperának a fölhasználásával készítette. Ez kicsikét hibásnak is bizonyult, mert mint kiderült, nincs olyan kötése, nem elég tartósak ezek a képek, megfelelő anyaggal be kell vonni őket, hogy a színerejüket ne veszítsék el. — Tőle hallottuk azt is, hogy a mozaik, az egy valőr nélküli művészet, tehát itt bizonyos mértékig absztrahálni is kell, összevonni, sommázni, mert csak így lehet igazán hatást tenni vele. Ennek különben nagyon szép példája Sándor bácsinak az a mozaikja, amely a volt Rákócziánum Keleti Károly utcai kápolnájának apszisában van. — Erről nem is tudtam. — Erről nagyon kevesen tudnak. Még azok sem, akik ott laknak, odajárnak templomba. — Milyen volt a helyzete Nagy Sándornak a főiskolán? Hogyan vélekedtek az ő festői munkásságáról? — Hát, a gödöllői telep a modernisták szemében maradi volt, ugye. Mert amikor már Manet, Monet meg a többiek új irányba indították el a piktúrát, ők még mindig megmaradtak egy olyan nem akadémikus, de mégis maradinak tűnő piktúra mellett. És ez nagyon sok haladó esztéta szemében szálka volt. De róla, emberi, erkölcsi egyéniségéről Szőnyitől, Aba Nováktól és másoktól, tanároktól és hallgatóktól is csak jót lehetett hallani. Persze voltak, akik nem ismerték, akik a gödöllői telepre is egyszerűen, mint semmire tekintettek. — Sándor bácsinak, mint tanárnak, tulajdonképpen egy gondja volt, hogy megtanítsa növendékeit a falképfestés technikájára, különböző fogásaira, mert azt tartotta, hogy a mesterségbeli tudás nagyon fontos és a művésznek a saját anyagával, az ahhoz alakított technikával tökéletesen tisztában kell lennie. De hogy a kompozíció milyen legyen, és abba, hogy valaki mit fest, ő nem szólt bele. Festhetett akármit. — De azért a Nagy Sándort, ahogy megnyilatkozásaiból látom, egy prófétás szenvedély, pedagógiai misszionáriusi hajlam és hevület is eltöltötte. Egy kicsit a hittérítők fajtájából való volt. Mármost azokat a hallgatókat, a tehetségeseket, akik a maguk önálló útját, egyéniségét keresték, nem irritálta-e esetleg az a fajta messianizmus és tolsztojánizmus, ami — gondolom — megnyilatkozott verbálisan is, nemcsak a műveiben? — Éppen ez az, hogy őnála a verbális rész nagyon kevés volt. Ö szeretett beszélni, de inkább csak otthon, amikor kivitte a társaságot, a tanítványait hozzájuk, Gödöllőre. Benn mindig konkrét feladattal vesződött, illetőleg annak kapcsán tette meg észrevételeit, és ha volt neki kifogásolnivalója, azt olyan finoman csinálta, hogy abból soha semmiféle konfliktus nem lehetett. — De az a fajta átszellemültség, ami őt jellemezte, nem adott okot arra, hogy egy kissé komikus figurának tartsák? Egyáltalán az ő valóságérzéke a hétköznapokban, a mindennapokban azért megmutatkozott? — ö racionális életvitelt folytatott. De nem mindig volt — másoktól, közeli rokonaitól tudom — egészen méreg nélküli ember. Tudott indulatos lenni, de nem volt hajlandó egy rossz szót se mondani senkiről, őneki, valami módon, mindenki elfogadható volt. A főiskolán is például sokféle világnézetű hallgató volt. Voltak baloldaliak, voltak jobboldaliak. Sándor bácsinak azonban teljesen mindegy volt, csak amit csinált, az legyen jó. Ez volt az elve a gödöllői művésztelepen is, ami ugyancsak nagy konglomerátum volt, egy reneszánsz munkaközösség voltaképpen. 7
