Nagy Sándor: Életünk Körösfői-Kriesch Aladárral (Gödöllői Múzeumi Füzetek 7. Gödöllői Városi Múzeum, 2005)

RÓMA, 1891-1892

abszolút tanulatlanságát, viszont fényesen mutatta eszességét. Ballóra nem emlékezem, mikor tűnt el. Ő is festett egy Pietát. Ki nem festett? De Ser Francesco arcképe valóban ma is a legjobb munkája. Az a külső inger, amelyet kollégával szemben érez az ember, sarkallja, hogy valóban összevonjon minden erőt, s így legtöbbször sikerül. Rodin is kollégák buste-jeivel a legnagyobb. Aladár idegessége szemlátomást rosszabbodik. Még eljöttek hozzám Braunnal, aki búcsúzni jött. Valami ünnepélyes összebeszéltséget éreztem, amikor előkérték míndezideig készült munkáimat. Braun arca több meggyőződést mutatott, mint Aladáré. Szigorúan átnéztek és megtárgyaltak mindent, aztán Braun kijelentette: - Bébé, itthagyja Rómát, de mentül előbb. Ez nem fiatal embernek való hely. Jövő őszre Párizsba várom. Csak írjon bátran, mindenben segítségére leszek. Ebből megértettem, hogy Aladár jóakaratán lépett közbe, noha nem árulta el soha. Bizonyára sajnált, hogy cél nélkül lógok már két éve az öregek között. Braunt még elbúcsúztattuk egy túlságosan is bohémre sikerült vacsorával a toronyban. Sajnos, ekkor jöttünk rá, hogy a polcra rakott pincénk tartalma kifogyott pár hónap alatt. Kis Cseley zavartan pislogott. Aladárt egy napon az osztrák sógorok a lépcsőn ülve találták. Nem bírta a szíve azokat a piramis-lépcsőket. „Gólya viszi kisfiát" - felvitték. Másnap lehozták, felvitték a jó fiúk. Mikor pár nap múlva feljövök, megint a régi Lázárt találom. Akkor aztán megtanácskoztuk a helyzetet. Ha én kimegyek vele, akkor húsvét után elmegyünk Porto-d'Anzióba vagy Nettunóba, egy éve jártunk ott és igen megtetszett az a vidék. Most még meg kell várni Szamosi bácsit és a feleségét, Clotild tante-ot. A húsvét még kiadós fáradsággal járt, két igényes embert sétáltatni. Aladár, mint egy mártír türtőztette magát. Hanem aztán, amint elmentek Nápoly felé Clotild tante-ék, mi is azonnal vonatra ültünk. Nettunót választottuk, mert maga a hely festőibb volt. Elsőül ráhibáztunk egy bolhás lakásra. Másnap persze odébbálltunk. A főtéren a helyi garnizon tisztjeivel reggeliztünk, s ők a patikushoz utasítottak. Mentünk hát a patikushoz. Egy hercegi palota romjainak a bal szárnyát restauráltatta és maga is ott lakott. Óriási termek, nagy szárnyas ajtókkal, amiket az idő és a patkányok összerágtak ugyan, de a hercegi származásuk letagadhatatlan volt még. Ablakaink a tengerre nyíltak. Örült Aladár, hát még én! Áradoztunk a tiszteknek és köszöntük nagyon. Tiszta tengeri levegőben aludtunk. Hanem egy szép napon valaki meglökhette a tengert, mert szárazföldi ok nélkül el kezdett hullámzani és a félemeletig felmásztak a dühös hullámok. Bömbölt és dörgött a ház, mint egy Kalevala-kovácsműhely. Én persze örvendtem, hogy ezt láthatom biztos menedékből, s e tudatban jól aludtam is. Hanem Aladár: 49