G. Merva Mária (szerk.): '48 kultusza (Gödöllői Múzeumi Füzetek 4. Gödöllői Városi Múzeum, 1999)
Kerényi Ferenc: Tények és legendák Petőfi Sándor gödöllői tartózkodásairól
Az írás elsőrendű kultusztörténeti forrás, a szónak mindjárt kettős értelmében: a gödöllői Petőfi-kultusz alapművét alkotta meg úgy, hogy a „beszély" a Csapó Etelke kultuszát űző szerelmes költőt rajzolja meg. Nála Petőfi 1846 (!) tavaszán jelentkezik a hajdani debreceni ismerős lelkipásztornál a paplakban, ahol az országos hírű poétát persze szívesen fogadják. Erdélyi Ferencnek egyébként is nagy tekintélyű vendégei szoktak lenni: Széchenyi István gróf, Fáy András, Nyáry Pál, Bajza József, a színházépítő Földváry Gábor alispán pihentek és vitatkoztak nála. Petőfi a halott Etelkével beszélgetni járt ki a besnyői erdőbe, ahová egyébként is fűződött már monda, hiszen ide bújt el hajdanán a Rákos tündére Szádvár urának zaklató-üldöző szerelme elől. Az előzékeny házigazda asztalt, széket vitetett ki az erdőbe; az így kialakított kultuszhelyen írta Petőfi a Cipruslombok legszebb darabjait, amelyeket innen vitt fel kiadójához. De Etelke-kultuszhely lett Erdélyi Ferenc besnyői borháza is, amelynek falára Petőfi Etelkét festette le mint a szerelem szárnyas angyalát. A paplakban megismert Bertát szintén a külső hasonlóság okán szerette meg; az éledező érzelem hatására a költő pajkos verseket kezdett szavalgatni szállásadónőjének, Szombatnénak. A leánykéréstől a papék óvták a poétát, hiszen Mednyánszky „a legtöbb főrangú családokkal rokonságban állt ..." Az elutasított költő mélyen megbántódva hagyta el Gödöllőt. Szombatné túlélte és elsiratta; a novella írásakor, 1892-ben még élő Berta mindig büszke volt életének arra az időszakára, és - természetesen - „soha nem ment férjhez". Az irodalmilag kikerekített történeten jól észlelhető a kultuszképzés eszközeinek tudatos felhasználása: az időrend sűrítése (az 1843. és az 1845. év eseményeinek vegyítése), a máshol történtek idehelyezése (a Cipruslombok gödöllői fiktív keletkezéstörténetében), és mindenekfölött az innen datált versek életrajzi tényként visszavetítése és értelmezése. Az 1843-ban írt Temetőben most a Bertával folytatott temetőiemlékező sétákban kapott új, fiktív jelentéstartalmat. Hasonlóképpen: a szintén 1843as Merengés, amelyben a fordítói bértollnokságra kényszerült Petőfi saját magát vigasztalta a sokat támadott Petrarca-hasonlítással, szintén a Berta-szerelem terméke lett, az önmegszólító versindítás („Jó Petőfi ...") pedig Berta kedvenc szavajárása lett volna az Etelkéje elvesztésén búsuló költő vigasztalására. Noha Ferenczi - életrajza egy lapalji jegyzetében - elutasította az elbeszélést, lévén az „telve valótlanságokkal", 1 8 a biográfia pótlására mégis átvette („Azt olvassuk ...") Erdélyi Gyula kultuszcéllal írt novellájának néhány fordulatát: a debreceni ismeretséget, a temetői és az erdei sétákat, Mednyánszky János kérőt elutasító válaszlevelének vélt tartalmát. Ezzel a módszertani hibával összevegyült a két tartózkodás emléke - nemcsak a szájhagyományban, az írásos kultuszban, hanem máig ható érvénnyel az irodalomtörténetben is. 1847. május 26-i, VI. úti levelében Petőfi maga vallotta Szendrey Júlia előtti szerelmeiről: „Oda mentem minden hölgyhöz, leborultam mindenki előtt, és imádtam. (...) Midőn már térdeltem, akkor láttam, (...) hogy az igaz isten helyett bálványt imádok, s fölkeltem és tovább mentem." Ez a megállapítás szó szerint rímel vissza a 58
