Varga Kálmán (szerk.): A Gödöllői Városi Múzeum Évkönyve - Annales Musei Gödöllőiensis 1992 (Gödöllő, 1993)

FORRÁSKÖZLÉS - Maróti Géza (1875-1941) építész: Velenczei kiállítás, műcsarnok

ez az ezeréves magyar nemzet, a hol még a békés művészek is igy tudnak lőni. Egyszóval rövid időre - hiszen az újságokat oly hamar eldobják - mesterlövő lenem - idegen országban. A kultuszminisztérium tényleg megbízóit a velenczei állandó magyar műcsarnok tervezésével és mint Milanóban Fittlcrt nevezte ki műszaki ellenőrré. Még alighogy elterjedt ezen megbízatásom hire, egy építészekből álló számos tagú bizottság kereste fel a kultuszminisztert egy neves épitésztanár vczctésvcl. Panaszt tettek, hogy egy "diploma nélküli embert" biznak meg egy külföldi reprezentatív építkezéssel és nem közülük valakit. A miniszter nem mondhatott mást, mint hogy ő egy külföldről jövő kívánságot honorált az én megbízatásommal, mire az urak hosszú orral távoztak, cltevén bosszújukat későbbi időkre. Mármost le akarom szögezni hogy nincsen vagy alig van üldözési mániám. Mint minden "Self made man" én is egy bizonyos fokig érzékeny vagyok, de mindig tisztában voltam azzal, hogy a ki nyilvánosságnak dolgozik, annak el is kell bírni a nyilvánosság kritikáját. De máskép van ez gyülölctországban. Már a milánói kiállítást sem tudták az irigyeim megemészteni. Szidták még mielőtt készen volt és az elért világsikert egyszerűen nem akarták tudomásul venni - ámbár épen elegei loplak belőle, csak úgy mellékesen. A: építészek szidták, hogy mért merek építeni, pedig elég sok rajzomat állították ki a saját nevük alatt a miicsarnokban! A szobrászművészek - egy-két kivétellel - pedig le szeretlek volna nyomni kizárólag ornamentális szobrásznak cs nem akarták észrevenni, hogy én érzésben már túl vagyok az ő megcsontosodott akadémikus vonalukon. így hát elég sok bántódásban volt részem - a mit én - eléggé független lévén - megvallom őszintén - azóta is mindig egy bizonyos barátságtalan negligálással fizettem vissza. Ilyen nagy megbántásoknak azonban sokszor igen kifejezett motorikus erejük van az ember életében, mert daczból én igen nagy belső akaraterőt kaptam munkámhoz. Most aztán igazán komolyan külömb akartam lenni azon művészeknél a kik nem tudták még mái napig sem megérteni - hogy például egy szobrászra nézve elég szomorú, ha nem tud rajzolni vagy építészetileg érezni és hogy már egy egyszerű profilnál is egy építészhez kell szaladnia. Hogy a festészet sem a természet egyszerű ábrázolásában merül ki. hanem bizonyos egyénileg átszűrt stilizáltságnál kezdődik, nem is beszélve murális feladatokról, üvegfestményekről, mozaikokról. a hol a művészeti rész mellett még az anyag nyelvet és törvényeit is meg kell hozzá tanulni. Itt hiába volt minden meggyőzni akarás! A miivészkávéház megmarad a stafelei mellett és nem akar továbbá gondolkodni, sőt még valamit hozzátanulni. És itt csak nagyon kevés kivételt lehet felsorolni. Feladtam tehát a meddő küzdelmet. A menynyi kedves jöbarátom van a legelőkelőbb külföldi művészek között - oly keveset érintkezem magyar művészekkel, mert irigységükkel oly csúnyán nekemrohantak. Ezen örökös ellentábornak volt persze néhány vezető kolomposa (pl. Róna József), a kik állandó nagy kártyacsaták veszteségei után nemes egyszerűséggel azzal gondoltak helyzetükön javítani, hogy egy eredményesen dolgozó kollegájuk "érvényesülését" próbálták megakasztani. A "szép Boni" mert állandóan igy nevezi magát szomorú kulturdokumenlumot képző önéletrajzában, járt elől a hadi lobogóval, a melyre nagy szüksége volt akadémikus sivárságának. Pedig a "szép Boni "-nak én egy igen nagy szivességet tettem. Valami műbronz gicses vállalata volt. a mihez, persze sok tízezer koronás állami szubvenciót kért cs kapott, azon alapon, hogy sok magyar művészi modellt reprodukál. Hogy egy példát említsek nevezett művész mentalitásáról ezen a téren: emlékezem volt egy medvelánczollaló csoport. Tehát ez a csoport volt egy műtárgy. A medve külön öntve volt a második műtárgy - és a medvetánc/oltató külön öntvényekből lelt 130