Bodonyi Emőke (szerk.): Lélekvándorlásaim. Péreli Zsuzsa kiállítása. 2017.11.30 - 2018.02.25. Ferenczy Múzeum, Szentendre (Szentendre, 2017)

Az őrségi kirándulásainak élményét számos kárpiton megörökítette. Egy kercaszomori búcsú emlékére (1978) című gobelin szellemi kollázsként tárja elénk azokat az emlékképeket, amelyek a művészben lejátszódtak, miközben megismerkedett a magyarszlovén határ közvetlen közelében található településsel. A lepusztult, elhagyott házak látványának ellenére egykor szinte polgári jólétben élhettek itt. Erre utal a háromtagú család fotószerű ábrázolásának részeként a szivarozó férfialak, valamint a ka^télvhnz hasonló kúriák mppiplpnítésp

Egy fotó inspirálta a Vőfély (1983) gyermek alakját, akinek kalapjából valódi, színes pántlikák lógnak ki. Riadt ünnepélyességgel áll a számára idegen világot közvetítő műtermi díszletek, a súlyos bársonyfüggöny, a faragott kis antik oszlop, a mintás perzsaszőnyeg és a falra festett

tájkép között. A Felsőszenterzsébeti üdvözlet (1983) annak az égszínkék kúriának állít emléket, amelyet a művész még látott, járt is benne, sőt küzdött a megőrzéséért, ám azt lebontották és gerendáit tűzifaként eladták. Az egyik őrimagyarosdi ház padlásán talált, a fonal hosszúságának mérésére szolgáló motollát Péreli pedig egy új műalkotás elkészítésére használta fel (Motolla, 1987). A ráfeszített felvetőszálakra szőtt apró jelenetek a csecsemő- és gyermekkortól a fiatalság, katonaság, a házasság, az öregség életszakaszain és végül az elmúláson keresztül vezetnek át. Ha a forgó életképek a végükre érnek és megjelenik a szentlélek galambja, megszólal a csengő, ami eredetileg a szükséges fonalmennyiség jelzésére szolgált.

A leszerelt katonáknak adományozott és a falusi házakban jól látható helyen a falra függesztett emléklapok i h lették a m űvészt A szolgálati idő emlékére (1984) című kárpit elkészítésére. A kompozíció részleteiben azonban teljesen elszakadt az eredeti emléklapok felépítésétől, a lovon ülő és kardját lengető huszártól vagy az ágyúkkal szegélyezett tájban álló egyenruhás figuráktól, akiknek az arca helyére a leszerelt katona fotóját ragasztották. Első látásra apoteózisszerű jelenetként értelmezve a katona a hadi szolgálat után megdicsőülve felemelkedik az égbe. De ha jobban szemügyre vesszük a részleteket, akkor bizonytalanná válik az első benyomás. A lombos fa lobogó leveleivel és az ég felé nyújtózkodó faágaival teljesen összenőtt a katona mellképével. Együvé tartozásukat a katonai zubbony vitézkötéseinek helyén látható levélmotívumok is jelzik. A bárányfelhőkkel ritmizáló földi buckák pedig inkább sírhalmok, amelyek között égő házak, falvak láthatóak. Minden hadviseléssel szemben foglal állást a Melankólia (1990) is, amelynek központi motívumai a jótékony árnyat vető és biztonságot, hajlékot nyújtó fa és az alatta pihenő és szemlélődő katona.

5