Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
I. rész: - Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: a modern Szentendre
Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: A modern Szentendre Jakov Ignjatovic (1822-1889) a szerb irodalmi társaság általa szerkesztett évkönyve, a Srpski Letopis (Szerb Évkönyv) 1854-es számában hosszú írást közölt Szentendre címmel.17 Miként láttatta a legfontosabb szerb nemzeti intézmények egyike, a Matica Srpska kiadványa az egykori szerb Siont és Athént? A városka (varosica) szerbek megtelepedése előtti előtörténetének csupán egy-két mondatot szentelt az írás, megemlítve az állítólagos - tévesen odahelyezett - középkori katolikus kolostort, és persze a rómaiakat. Magának a városkának adatokkal dúsított történetét a krónikás 1690-ben kezdte, részletesen előadva a szerbek északra vonulását és I. Lipót privilégiumának kiadását. A Szentendrén és közvetlen környékén 1690-et követően megtelepedett szerbek számát a szerző nem tudta pontosan megadni, de a bevándorlókat vezető Carnojevic pátriárka korabeli város lakosságát nagyobbnak tartotta, mint a másfél évszázaddal későbbiét.18 Az 1850-es évek kisvárosának felekezeti és nemzetiségi adatainak sorolásával egyúttal a város kisebbedését, egykori fényének halványodását is jelezte, hangsúlyozottan szerb nemzeti szempontból. Becslése szerint másfél évszázad alatt a 17. század végi 8.000 szerb lakosból 1854-re 7.000 „eltűnt”.19 Ezen a ponton hangsúlyoznunk kell, hogy a formálódó szerb nemzeti értelmiségnek — és lapjainak - legfőbb témája a reformkorban a polgárosodás mellett a szerb feudális eredetű nemzeti privilégiumok védelme volt. Ez a kettősség Szentendre szerb emlékezetét is meghatározta. Mint szerzőnk írja: nem sokkal a szerbek szentendrei, budai és környékbeli megtelepedését követően kitört a Rákóczi-felkelés, amelyben a szerbek - mint általában máskor is - hűek maradtak az uralkodójukhoz. 1854-ben a szentendrei (szerb) történetnek ez a mozzanata tűnt a legfontosabbnak, olyannak, amelyikben leginkább megtestesült a (szentendrei) szerb szellem. Mindezt illusztrálandó a cikk — magyar mellett szerb fordításban is - közölte II. Rákóczi Ferencnek a szerbekhez 1704 őszén intézett, Bercsényi Miklós által tolmácsolt felhívását.20 A szerbek dinasztiahűségének bizonyítékául jelent meg ugyanott Ferdinand Pfeffershoven báró, Budán székelő császári tábornok 1700-ban a szentendrei szerbeknek írt levele is. Az osztrák hadvezérnek nem ez volt az egyetlen ilyen irata a korszakból: nemcsak a szentendreiek (és a szerbek) kaptak kézhez tőle hasonló iratokat. 1704 és 1707 között a budai, illetve a Buda-környéki szerbeket szólította meg újabb leveleivel.21 Ezekben a szövegekben a koronahű szerbek álltak a rosszhiszemű magyarokkal (zlosmisleni magyara) szemben. Az olvasó a Letopis szövegéből - többek között egy említett 1817-es bécsi forrás alapján is - megérthette, hogy a dinasztiahűség később is jogforrás lehetett a (szentendrei) szerbek számára. Ignjatovic 1854-ben így foglalta össze a város rövid (szerb) történetét. A reformkor, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc időszakából azonban már csupán az intézményes hanyatlás eseményeit tudta sorolni. A szerb nemzeti egyházi és kulturális intézetek városból való elköltözése magával hozta a település - szerb szempontú — eljelentéktelenedését is. Mint írta: „a város jelenleg már nem bír az egykori (szerb) dicsőséggel”.22 Kicsiben a szerb nemzeti jellemet vélte megjelenni a mindenkori Szentendrében, s éppen ezért nem fukarkodott az aggodalmas kifejezésekkel a város és a szerbség jövőjét illetően. Újvidék (Növi Sad), Zimány és Pancsova (Pancevo) mellett Szentendre a szerb nemzeti történelemben (aminek meghosszabbítása a 19. században nem csak az aktuális jelen volt) múlt időnek tűnt, olyan múltnak, amelyből a hősök lassanként ki- és elmúltak. A Carnojevic-féle „patriarkális” világ elmúlása felett azonban - túl az illő szomorkodáson - a szerb nemzeti polgárosodást igénylő Ignjatovic nem sokat búslakodott. A tantörténetben a szentendrei szerbség történetének figyelemre méltó példázatként kellett szerepelnie a polgárosodás előtt álló szerbség előtt. Az 1690-ben másodszorra elvesztett Szerbia lett a szerb mitológia Trójája, s ahogy Jakov Ignjatovic Szerb rapszódiájából is kitetszik, Szentendrének - bár a mítoszbéli küldetése lett volna — nem sikerült a szerbek Rómává felemelkednie. Carnojevic pátriárka mint „új Aeneas” beteljesítette ugyan mitikus küldetését azzal, hogy a szerbséget Szentendrére vezette, ám a város nem lett „Rómává”, noha Ignjatovic szerint egy időre „a szerbség egész Géniusza” ide összpontosult. De csak átmenetileg. Igaz, a szellemi intézmények délre (Újvidékre, Karlócára) történt átköltözésével sem szűnt meg a város kiemelt helye a szerb mitológiában. A modern szerb irodalom legnagyobb klasszikusa, a szentendrei születésű és életművében Szentendréhez ezer szállal kötődő Ignjatovic számára Szentendre szerb oázis lett, és az ő életében az is maradt: 17 Ignjatovic 1854. Kiadva: Ignjatovic 1951b. Említve: Ignjatovic 1973:372. 18 Ignjatovic 1854: 23-24. Mint írja: a jelenlegi Szentendrén lakik 670 család, a régi korokban lakott 800. 19 Ignjatovic 1854: 24. 20 Ignjatovic 1854: 25—31. Bercsényi és a császári katonai vezetők leveleit Ignjatovic a szentendrei városi levéltárból ismerte, adta közre és fordította szerbre. (A szerk. megjegyzése.) 21 Ignjatovic 1854:33—47. Az említett dokumentumok és a Rákóczi-szabadságharc eseményei kapcsán lásd Erdősi Péter tanulmányát a jelen kötetben. 22 Ignjatovic 1854: 51. 92
