Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
Erdősi Péter - Majorossy Judit: Előszó
Előszó Igazgatósága - Ferenczy Múzeum régészeinek, néprajzkutatóinak, művészettörténészeinek eredményei a történetírás számára fogódzókat nyújtanak az anyagi és a szellemi kultúra megismeréséhez. Az 1972-ben alapított, 2014-ben új folyamot kezdő Studia Comitatensia múzeumi évkönyvben, amely merítése az intézmény profiljához illően megyei, a várossal foglalkozó tanulmányok is napvilágot láttak. Hasonló publikációs fórumot jelentettek a Pest Megyei Múzeumi Füzetek, itt közölte például 1975-ben Sin Edit a II. világháború végétől eltelt harminc évről beszámoló művét is. A Pest Megyei Könyvtár égisze alatt jelentek meg a Máté György által szerkesztett, helytörténeti munkákat közlő Szentendrei Füzetek, valamint a Pethőné Németh Erika és részben a már említett Sin Edit nevéhez fűződő, a szellemi és a közélet olyan szegmenseiről szóló adattárak, feldolgozások, mint az iskolázás, a sajtó, az utcanévadás és a szépirodalom. Katonáné Szentendrey Katalin helytörténész munkásságának jelentős eredménye a címe szerint a helyi katolikus egyház, ám valójában a többi szentendrei felekezet történetét is bemutató kötet. A felsorolást ezen a helyen nem folytatjuk, hiszen a fejezetek és a kötet végi bibliográfia tételei eligazítást nyújtanak a történeti irodalomban. Az említett munkák némelyike megkerülhetetlen kiindulópont vagy számottevő adalék a későbbi kutatásokhoz, a magunkét is beleértve, ám a historiográfiai összkép mégis mozaikszerű, töredékes. Meglátszik a módszeres, évtizedeken át koordinált, forrásokat feltáró és értelmező kutatás hiánya miatti késedelem. Hol a probléma, hol az időbeli távlat, hol a források értelmezéséhez szükséges szakmai felkészültség, a kritikai szemlélet hiányzott a művek nem kis részében. Ráadásul a szentendrei helytörténet vázolt állapotától - különösen az utóbbi negyedszázadban - fényévekre távolodtak a professzionális történetírás célkitűzései, lehetőségeit, módszerei. A rendelkezésre álló szakirodalom együttvéve sem elegendő arra, hogy a történész egyetlen átfogó narratívában diadalmasan összegezze Szentendre történetét. Az évtizedes elmaradásokat egyetlen könyv nem pótolhatja egy csapásra. Ilyen előzmények után kellett tehát kijelölnünk e kötet céljait. Értelemszerűen nem a meglévő irodalom összefoglalására törekedtünk, hanem arra, hogy új problémákat, forrásokat vegyünk szemügyre. Imént a történészről beszéltünk, ám ez nem egyes számban értendő, hiszen több kutató, lehetőleg sokféle szakértelem összefogására van szükség. A feladatok megoldása érdekében a múzeum alkalmazásában állt csoport bővítésével próbálkoztunk. A felkérések nem minden esetben voltak eredményesek, de szöveget adott a kötethez két élvonalbeli történész. Alapvető tanulmányának újraközlésével szerepel Faragó Tamás, míg Abrahám Barna a 18. század vége és a 20. század eleje közötti időszak Szentendréjének nemzetiségi és felekezeti viszonyairól írt tanulmányt. Az időbeli keret kijelölésekor az önkormányzati felkéréshez igazodva nem valamely korszak részletes kidolgozását tartottuk szem előtt. Szentendre első írásos említésétől, az Árpád-kor elején vettük fel a fonalat, és az 1980-as évtizednél, tehát a rendszerváltás előtt jelöltük ki a záró momentumot. Központi problémát kerestünk vezérfonalként, amely segítségével a bejárandó terület leszűkíthető, ám ugyanakkor módot ad egy összefüggő történészi narratíva megszerkesztésére. Tudtuk, hogy bármilyen döntést hozunk, lesznek kissé a háttérbe szoruló vagy teljesen kimaradó témák. Sokan keresni fogják például a település antik előzményeit: arra szorítkoztunk, hogy mint településtörténeti előzményt és mint kulturális örökséget villantsuk fel a római kort. Mások a szentendrei művészettel foglalkozó önálló fejezetet hiányolhatják, de a témát az általunk választott társadalom- és kultúrtörténeti szempontok függvényében érintettük. A kétkedők megnyugtatására elmondható, hogy az utóbbi évtizedek rendszeres kutatásai jóvoltából mind a római kori településről, mind pedig a képzőművészetről bőséges szakirodalom áll rendelkezésre, vagyis nem ezek a témák tartoznak az elhanyagoltak közé. Mi hát a munka alapelve? A kronologikusan haladó (gyakran fejlődéselvű) várostörténetekhez képest ez a kötet másfajta narratívát kínál: tanulmányai az időben hátrafelé vonuló sorozatot alkotnak. Ez a regresszív módszer nem az elbeszélői szeszély eredménye és nem is ismeretlen korunk történetírásában és társadalomtudományában. S hogy esetünkben milyen célt szolgál? Lépésről lépésre mindig egy, a már ismerttől eltérő, gyakran minőségileg más Szentendre megpillantását segíti elő. Könyvünkre jellemző egyfajta archaeológiai szemlélet, amely a felszíntől halad egyre mélyebb rétegek felé. Munkamódszere arra a régészeti műveletre hasonlít, amely, hogy hozzáférjen a mélyebben fekvő réteghez, lebontja a fölötte lévőt. Csakugyan, kibontási, olykor elbontási műveletet végzünk mi magunk is. A jelenkorhoz közeli, a szentendrei olvasó által a mindennapokban megismert Szentendrét magunk mögött hagyva lépkedünk olyan Szentendrék felé, amelyek mind a maitól, mind egymástól különböznek. Ez a másságtapasztalat - egy sok szempontból ismeretlen történelmet megnyitó kulcs — indokolja a fordított időrendet. Elbeszélésünk nem a töretlen fejlődés képzetét kelti, hanem a törések, szakadások, az újrakezdések sorozatára mutat rá. A címben jelzett kép, önkép, múltkép szavak pedig a városnak a vizualitással szorosan összefonódó imázsára, megkonstruált és kifelé felmutatott arculatára; a jogi státuszával is összefüggő önértelmezésére; a múltról szóló különféle narratívákra, valamint ezek hosszútávon végbemenő, de olykor ugrásszerűen bekövetkező változásaira vonatkozik. Mondanunk sem kell, hogy e sosem lezáruló folyamathoz saját vállalkozásunk is újabb képekkel járul hozzá. 8
