Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
II. rész - Erdősi Péter: Kiváltságos mezőváros a 18-19. században
Erdősi Péter: Kiváltságos mezőváros a 18-19. században dinasztia balkáni térnyerésének megakadályozása végett a Francia Királyság rátört Pfalzra, a bécsi udvarnak hadereje jelentős részét a Rajna-vidékre kellett vezényelnie, és a Porta támogatásával ellene fellépő Thököly Imre erdélyi támadása is megosztotta a figyelmét. A törökök 1690. október 8-án visszafoglalták Belgrádot.6 Ez volt a közvetlen kiváltó oka az Oszmán Birodalom területén élő szerbek Magyarországra való nagyarányú kivándorlásának, de az esemény jogtörténeti vonatkozásai részletesebb elemzést igényelnek. A keresztény hadisikerek idején, a török uralom visszaszorulásakor az addig alávetett, függésben élő régiók lakossága számára létfontosságúnak számított a győztes állam keretébe való beilleszkedéshez szükséges jogi biztosítékok megszerzése. így volt ez az Erdélyi Fejedelemségben is, és ennek a módját kellett megtalálniuk a szerbeknek is. A középkori szerb uralkodócsalád sarjának adta ki magát Dorde Brankovic (Brankovics György), aki a keresztény előrenyomulás idején az oszmánellenes felkelés érdekében agitált, de mivel valójában a saját uralmát készítette elő, a Habsburg hadvezetés letartóztatta.7 1690 áprilisában I. Lipót német-római császár és magyar király arra szólította fel a még oszmán fennhatóság alatt élő balkáni régiók lakóit - vagyis nem csupán a szerbeket -, hogy a császári hadvezérek parancsainak engedelmeskedve fogjanak fegyvert és forduljanak török uraik ellen. Magyar királyként jogot formált a fölöttük való jövőbeni uralomra, egyúttal ígéretet tett arra, hogy biztosítja az ortodox vallás szabad gyakorlását, a független vajdaválasztást, a török hódítás előtti kiváltságok helyreállítását. ígérvénye azt a kitételt is tartalmazta, hogy az oldalára átállók maradjanak meg saját otthonaikban („intrepide ad partes nostras accedite, lares vestros, culturam que agrorum non deserite, socios vestros ad sequenda vestigia vestra invitate”). Az „ad partes nostras” kifejezést később lehetett ugyan magyarországi átköltözésre való invitálásként értelmezni, de ez nem jelentett többet, mint az uralkodó oldalára való átállást. Bizonyítja ezt a helyben maradásra vonatkozó explicit felszólítás, és az is, hogy Lipót a török elleni balkáni küzdelemben való részvételre, nem pedig a már felszabadított területre való átvonulásra akarta rábírni őket. Költözésről tehát a Habsburg uralkodó felhívásában nem volt szó: az csupán az események sodrában következett be.8 Mivel az ortodox egyház az Oszmán Birodalomban élő keresztény lakosság vallási és világi értelemben egyaránt meghatározó intézménye volt, az új körülmények között is meghatározó szerep várt rá, és ez magyarázza a vezetői által az egyházi privilégiumokra fordított kiemelt figyelmet.9 III. Arsenije Carnojevic pátriárka, akinek székhelye a koszovói Pec (Ipek) volt, követet küldött Bécsbe I. Lipóthoz, az ortodox egyházi közösségeknek a Habsburg Monarchiába való jövőjét érintő kéréseivel. Időközben azonban a keresztény sereg balkáni hadjárata kudarcot vallott, és azok a csoportok, amelyek még a hadi sikerek idején a szultántól való elpártolással kompromittálták magukat, a törökök bosszúja elől északnak indultak, a visszavonuló Habsburg katonaság nyomában, Belgrád felé. Oda érkezett az ipeki székhelyét elhagyó pátriárka is. Ebben a szorult helyzetben kapta meg — a társaságában lévő többi egyházi elöljáróval együtt — a követség kérései nyomán az I. Lipót által augusztus 6-án kiadott kiváltságlevelet. Az uralkodó a császári hadvezetés parancsainak követésére szólította fel a „rác nemzet” egyházi és világi vezetőit, az ortodox rítusú közösséget, és megadta a kért egyházi kiváltságokat. Költözésre vonatkozó kitétel ebben a szövegben sem volt: az a hadjárat összeomlása, illetve Belgrád elvesztése miatt került rá sor. Semmissé lett az a korábbi elképzelés, hogy az ortodox hit hívei „otthonaikban” élvezhetnék kiváltságaikat; ellenben magukkal vitték azokat a Magyar Királyságnak a török ellenségtől immár mentes területére. A vár elestekor a hadsereg dunai hajókon menekült észak felé. A Belgrádnál összegyűlt népnek sem volt maradása. A hagyomány szerint 37, akár 40 ezer család vonult át a pátriárka vezetésével — az egykor százezres nagyságrendűnek hitt számuk a mai szakirodalomban 20-30 ezer főre apadt.10 A menekülők tehát a lipóti privilégiumok birtokában költöztek a Magyar Királyság területére 1690 októberében. Decemberben, majd a következő év augusztusában két újabb kiváltságlevéllel gyarapodtak. Ezek abban az átmenetinek tűnő időszakban íródtak, amikor még elképzelhető volt a Balkánon elszenvedett vereségért való visszavágás, és a szerbek hazájukba való visszatérése. Majd csak egy évtized múlva, az 1699-es karlócai béke után vált bizonyossá, hogy eredeti lakóhelyük az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt marad, és így tartós magyarországi megtelepedésre kell berendezkedniük. Az udvar a menekültek számottevő részét a déli határőrvidéken telepítette le és speciális jogállással katonai szolgálatra rendelte őket. Más csoportjaik esetében a civil életforma állandósult. Ez történt azokkal is, akik a 6 A balkáni hadjárat eseményeire és nemzetközi összefüggéseire: R. Várkonyi 1987: 124-127,132,136-138. 7 Brankovic tevékenységére: Szentkláray 1883: 370-372; Thallóczy 1888: 701-707; Szentkláray 1910: 730-731. 8 Az irat kiadása: Radonic 1919: 203-205; Radonic-Kostic (ured.) 1954: 26-27,35-37. Az eseménytörténetre: Gavrilovic 1991: 92; Szakály 1991: 26; Kőhegyi 1991: 70-71. (A balkáni hadjárat és a szerb beköltözés régebbi szakirodalmából: Szalay 1861; Hornyik 1868; Thim 1892; Dudás 1896; Bánlaky 1928-1942: XVII. 400-404; Hodinka 1936.) 9 Hadrovics 1991: 32-34. 10 Az első kiváltságlevél kiadása: Radonic 1919: 206-209; Radonic-Kostic (ured.) 1954: 23-25, 28-30, 37-39; Davidov 1994: 23-25. Az eseménytörténetre és a lipóti kiváltságlevelekre: Darkó 1989; Szakály 1991: 26—28; Gavrilovic 1991: 92; Pál 1991: 81. A létszám kérdésére többek közt: Schwicker 1880: 15; Kiss 1988: 14; Szakály 1991: 26; Kőhegyi 1991: 70; Barta 2000: 161. 143
