Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
II. rész - Faragó Tamás: Városfejlődés a török kiűzése után: egy elhibázott városalapítás példája
Faragó Tamás: Városfejlődés a török kiűzése után: egy elhibázott városalapítás példája 1. / a várostörténeti kutatás eddig előszeretettel foglalkozott azokkal a magyarországi városokkal, amelyek bár középkori eredetűek, fejlődésük többé-kevésbé töretlenül ível fel a 20. századig, a hanyatló városok - maga a hanyatlás folyamata - kevesebb figyelmet kapott; 2. / a mezővárosokkal foglalkozó kutatás elsősorban a magyarországi fejlődési sajátosságnak tekintett állattartógabonatermelő alföldi településekre koncentrált, jóval kevesebb figyelmet fordítva a dunántúli-hegyvidéki bortermelő-kereskedő kisvárosokra; 3. / Budapest történetének monografikus feldolgozása megteremtette annak lehetőségét - s egyszersmind igényt támasztott rá -, hogy vizsgálat alá vegyük a főváros fejlődésének hatását tágabb környezetére és megkíséreljük a budapesti nagyvárosi övezet létrejöttéhez vezető fejlődés kezdeteinek felvázolását. II. A középkorban vizsgálatunk területén, a Dunakanyarban viszonylag sűrű faluhálózatot találunk, mely két városcsoporthoz: Pest-Budához (mely magába foglalta a félig-meddig külvárosi szerepet játszó Felhévíz és Óbuda mezővárosokat is) és a Pilis-Visegrádi hegység, illetve a Börzsöny között áttörő Duna szorosában létrejött Maros-Visegrád- Verőce-Vác együtteshez vonzódott. Az 1541-től az 1680-as évekig tartó, közel másfél évszázados török hódoltság időszaka alatt a településstruktúra jelentős mértékben átalakult. A vidéki lakosság megritkulása miatt a területi munkamegosztás visszafejlődött, az utánpótlást nem kapó városok népessége lecsökkent, és részben balkáni (török, délszláv és zsidó) népelemekre cserélődött ki. A Dunakanyar ráadásul határövezetté vált, a hadjáratok során városai többször gazdát cseréltek, némelyek el is pusztultak. A 17. század végére úgy látszott, hogy csak Pest-Buda és környéke tudja korábbi helyzetét megőrizni, az északi városcsoport tagjai Vác kivételével központi szerepkörüket elvesztették. 83. kép 84. kép Szentendre város képe az I. katonai felmérésen, 1780-as évek Szentendre város képe a II. katonai felmérésen, 1860-as évek (HTM T, XIV/20) (HTM T, XXXII/50) Vizsgálatunk kezdetének időpontjában, 1690-ben Szentendre középkori lakosságának töredékét kitevő népességű — 10-15 háztartásnyi - földművelő, magyar jobbágyfalu volt, amikor a helységbe hajókon több ezres, Szerbiából a török menekülő délszláv népesség érkezett. Egy részük tartózkodását ideiglenesnek tekintette és néhány év után elhagyta a települést (sokan visszamentek Szerbiába, illetve széttelepültek a környező, félig-meddig lakatlan településekbe), jelentős részük azonban, mintegy 1500-2000 fő végleges maradásra szánta el magát. Azt ma már nehéz lenne egyértelműen megmondani, hogy maradásuk mivel magyarázható, csak hipotézisekkel élhetünk. Először is feltételezhető, hogy a letelepedés körzetét az osztrák hatóságok megszabták. Viszont a körzeten belül, a közlekedés szempontjából jó fekvésű, nagyobb helyzeti energiájú helyek (Pest-Buda, Vác), illetve a régi királyi városok (Visegrád és Maros) betelepülése- elsősorban német lakosokkal - már folyamatban volt a délszlávok megérkezésekor, így ők csak valamelyik elpusztult falu helyére települhettek. A faluhelyek közül pedig úgy nézett ki, hogy Szentendre a legalkalmasabb a letelepedésre: különböző tájak összefutásánál feküdt, keresztülment rajta a Visegrád—Esztergom felé vezető középkori út, és dunai 132
