Majorossy Judit: Egy történelmi gyilkosság margójára. Merániai Gertrúd emlékezete, 1213 - 2013. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 2. (Szentendre, 2014)

I. - Zsoldos Attila: Gertrúd és a királynéi intézmény az Árpádk-kori Magyar Királyságban

(mint a királynak), azokon szolgálónépek élnek (mint a királyiakon), s a szolgálónépek jogállása és szervezeti rendje is az uralkodó udvari birtokszervezetének megfelelő jellemzőivel azonos. A királynénak is van udvara (mint a királynak), s abban ugyanolyan méltóságviselőket találunk, mint a királyiban, miközben a királyné udvarában még kancellária is működik, mely a külső és belső jegyeiket tekintve szinte mindenben a királyiakhoz hasonló, ám a királyné nevében megfogalmazott oklevelek kiállítását intézi. A két intézmény egyes elemei tehát pontosan megfeleltethetők egymásnak, csak éppen a királynéi intézményhez tartozó elemek mind mennyiségüket, mind jelentőségüket tekintve eltörpülnek a királyiak mellett.

A tényleges helyzet azonban alapvetően más volt: vizsgálataink eredményei a királynéi intézmény helyét valójában nem a királyi hatalom mellett, hanem annak keretein belül jelölik ki. Ez az a tényező, amely döntő szerephez jutott abban, hogy az Árpád-kori királynéi intézmény - sajnos, csak meglehetősen hézagosán ismert - fejlődésében az egyes királynék „kulturális hozomány”-ának érvényesülésére viszonylag kevés tér nyílott, s a reginatus mindvégig megmaradt a királyi hatalom megszabta határok között. Ennek tulajdonítható, hogy a királynéi intézmény nem a különféle származású királynék által közvetített külső hatások egyfajta összegződésének eredménye volt, hanem - csakúgy, mint a királyi hatalom - alapvetően a magyar belső fejlődést meghatározó tényezők nyomán nyerte el a maga formáját.

Az, hogy aztán ez a helyzet a középkor későbbi évszázadaiban megváltozott-e, s ha igen, mikor és mi módon, az már egy másik kérdés. A rendelkezésre álló szakirodalom alapján röviden erre is kitérnénk, hogy a fontosabb csomópontok összefoglalása révén lehetőségünk nyíljon arra, hogy a királynéi intézmény Árpád-kori forrásaink alapján megfigyelhető képét beleilleszthessük a magyar reginatus középkori történetének egészébe.

Ami a koronázást illeti, két királyné - Beatrix, Mátyás második felesége27 és Anna, II. Ulászló hitvese28 - esetében még egykorú leírással is rendelkezünk a ceremónia lefolyásáról. Ezek értelmezése azonban vitatott: van, aki a királynéknak a királlyá avató Szent Koronával történő megkoronázásának bizonyítékait látja bennük - mint Kollányi Ferenc, a kérdés monográfusa -, mások ellenben - például Fügedi Erik - nem kételkednek abban, hogy a királynék koronázása során valójában egy kifejezetten a királyné számára készült ékszert használtak. Kétség sem férhet ahhoz, hogy a veszprémi püspökök továbbra is fenntartották a királyné megkoronázásával kapcsolatos jogaikat, jóllehet számos alkalommal az esztergomi érsek végezte el a szertartást, mint az Zsigmond második felesége, Ciliéi Borbála vagy II. Ulászló hitvese, Anna esetében történt. Ez utóbbi alkalommal azért végezte a koronázást Bakócz Tamás esztergomi érsek, mert Frangepán Gergelyt a pápa kinevezte ugyan már a veszprémi egyház élére, de még nem szentelték püspökké. Annak érdekében, hogy az eset ne adjon alapot a veszprémi püspök előjogának sérelmére, 1502. december 18-án II. Ulászló megerősítette a püspök királyné koronázási jogát.29 Mindezen jelenségek párhuzamait már az Árpád-kort illetően is megfigyelhetjük. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a királyné koronázására a későbbiekben abban az esetben is Székesfehérvárott került sor, ha az adott királyné férje már megkoronázott magyar király volt: ott történt meg I. Károly feleségének, Piast Erzsébetnek a megkoronázása éppúgy, mint Ciliéi Borbáláé, Beatrixé, Annáé és Habsburg Máriáé is.30

Jóval határozottabb - túlzás nélkül mondható: radikálisabb - változásokat figyelhetünk meg ugyanakkor a királynéi birtokokkal kapcsolatban. Azokra az Anjou-korban minden jel szerint alapvetően az Árpád-kori modell, azaz a különböző megyékben fekvő szórt birtokszervezet és a királynéknak átengedett uradalmak kettősége volt a jellemző. A Magyar Királyság-beli birtokstruktúrában a 14-15. század fordulóján bekövetkezett „földcsuszamlás“-szerű változások, melyek következtében a királyi birtokok - kiváltképpen a váruradalmak - igen jelentős hányada a nagybirtokos előkelők kezébe került hol adomány, hol zálog vagy vétel révén,31 nem kímélték a királynéi birtokokat sem, sőt, a veszteség még nagyobb lehetett. Engel Pál összegzése szeirnt 1382-ben 13 nagyobb uradalom32 volt a királyné kezén, s ezek közül 1439-re csak kettő - az óbudai és a szegedi - maradt meg.33 Ügy tűnik tehát, hogy a királynéi birtokállomány valóssággal elolvadt a birtokadományozások következtében. Ezt a benyomást erősíti meg az a körülmény is, hogy a Ciliéi Borbálával kötött házasságát követően Luxemburgi Zsigmond kénytelen volt újonnan kijelölni azokat a birtokokat, amelyeket a királyné rendelkezése alá bocsátott. A király előbb - 1409-ben - a korábban a szlavón báni honorhoz tartozó javakat engedte át feleségének,34 utóbb - 1424-től - Borbála a Felvidéken kapott mind nagyobb

Zsoldos Attila: Gertrud és a királynéi intézmény az Árpád-kori magyar királyságban

27 Krónikáink 2006: 123-132.

28 Marczali 1877. Magyarul: Szamota 1891.

29 MNLOL, DL 21143.

30 Kollányi 1901: 72—96; Fügedi: 1974: 77—79. Lásd még Engel: 1987: 634—635. Beatrix királyné 1476. évi koronázására: E. Kovács 1990:163.

31 Engel 1977: 31; Engel 1995:141-159; Engel 2001a: 171.

32 A becsei, a gimesi-apponyi, a modori, a munkácsi, az óbudai, az óvári, a pataki, a segesdi, a sempte-vöröskői, a szegedi, a szendrői, a szőlősi és a verőcei.

33 Engel 2001b.

34 Engel 1977: 67,73-74; Mályusz 1984: 72-74.

19