Majorossy Judit: Egy történelmi gyilkosság margójára. Merániai Gertrúd emlékezete, 1213 - 2013. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 2. (Szentendre, 2014)

II. - Klaniczay Gábor: A királyné mint bűnbak, mártír és szent a középkori Európában

merénylete során,6 illetve Nagy Lajos felesége, Bosnyák (Kotromanic) Erzsébet (1339/1340-1387), akit lánya, Anjou Mária szeme láttára fojtottak meg 1387-ben Horváthi László boszniai bán emberei.7 A középkori magyar királynék sorában találunk olyat, akit ura (és környezete) kitaszított és hazaküldött családjához: ez történt Könyves Kálmán második feleségével, Eufémiával (1099 körül - 1139), a kijevi nagyfejedelem, Vlagyimir Monomachosz lányával, akit néhány év után házasságtörés vádjával, terhesen kergettek el (1114 körül), hogy hátralevő éveit egy kijevi kolostorban töltse.8 Amikor még nem volt királyné, csupán a trónörökös felesége, ez a veszély fenyegette Merániai Gertrúdot is,9 majd később fia, Béla herceg feleségét, Laszkarisz Máriát is (1206 körül-1270), akiket szintén hazaküldtek (az elsőt 1203-ban, a másodikat 1222-ben), de uraik, amikor övék lett a korona, visszavették őket.10 A példák sorában, végül, voltak olyanok, akiket száműztek az udvartól, mint Ciliéi Borbálát (1392-1451), házasságtörés vádjával Zsigmond uralkodása végén,11 és volt olyan királyné, aki kapcsán csak a történelmi források töredékessége miatt nem tudunk a vele szembeni indulatokról, mint például Nemanja Ilona (JT146 körül), Vak Béla szerb felesége, aki az 1131-es aradi országgyűlésen a következőképp állt bosszút a szemben álló párt emberein:

„[...] A királyné [...] így szólt a nép gyülekezetéhez: «[...] hallani akarom, hogy a mi urunkat, a királyt miért fosztották meg szeme világától, s ez kinek a tanácsára történt. Tárjátok föl előttem, és mint híveinkhez illik, ezen a helyen toroljátok meg rajtuk s a mi érdekünkben végezzetek velük! [...]» Miután ezeket mondta, az egész nép rárontott azokra a bárókra, akiknek a tanácsára a királyt megvakították; közülük egyeseket megkötöztek, másokat pedig lefejeztek. Hatvannyolc istentelen embert ott nyomban meggyilkoltak, s valamennyi utódukat, a férfiakat éppúgy, mint a nőket még ugyanaznap jegyzékbe vették.”12

E néhány példa is elegendő, hogy belegondoljunk, inkább az volt a meglepő a középkori királyi udvarok történetében, ha a - szinte kivétel nélkül - idegenből jött királynék és külföldi udvaroncaik, kegyeltjeik sikeresen illeszkedtek be a számukra nehezen kiismerhető és alapból ellenséges új környezetükbe. Pontosabban: ha a „sikeres” beilleszkedés, vagyis az új környezetben megszerzett kivételes pozíció, és az ennek birtokában gyakorolt hatalmi politika (mely kikerülhetetlenül érdekeket sértett), nem váltott ki olyan ellenreakciót, amely mozgásba hozta az „idegen királyné” és „kegyencei” elleni sztereotípiákat, többnyire egy radikális leszámolás előkészítéseként.

Bak János említett tanulmánya egy olyan konferenciára készült, amely 1995-ben, a londoni King’s College-ban, Anne J. Duggan szervezésében, széleskörű, összehasonlító környezetben vitatta meg a királynék helyzetét a középkori Európában. A konferencia előadásait kiadó kötet, valamint a királynék helyzetével foglalkozó, ugyanezekben az években szervezett más konferenciák és tanulmánykötetek, sőt, általában a nők és a hatalom középkori viszonyát tárgyaló monográfiák sora,13 amellett, hogy feltártak számtalan konkrét helyzetet, egyéni életsorsot, sok meggondolandó általános megfigyelést tettek a királynék kétértelmű megítéléséről és ingatag helyzetéről.

Kezdhetnénk a sort a nőkre vonatkozó általános keresztény előítéletekkel — a nő mint Éva bűnös lánya, aki Tertullianus szavaival „kaput nyitott az ördögnek”14 —, az efféle megbélyegzés alól maguk a királynék sem mentesülhettek. Folytathatnánk azzal, hogy e világszemléletben a legveszélyesebb anomália, ha a nő kezében hatalom van - márpedig a királynék egyik legjellemzőbb attribútuma épp ez. Nálukjobban senki sem tudja befolyásolni a királyt, a hatalom legfőbb birtokosát, saját kedvenceiknek, párthíveiknek mindent ki tudnak járni, sőt, ha a király meghal, és a gyermekük még kiskorú, akkor régensként a királynék kezében összpontosul a hatalom. Janet Nelson több kiváló tanulmányban mutatta be, hogy a Meroving- és Karoling-korban az ilyen helyzetet „regimen monstruosum”-nak tekintették.15 A 6. századi, vizigót származású ausztráziai királyné, Brunhilda (543-613), aki két Meroving uralkodónak - I. Sigibertnek (535-575) és Merovechnek (J578) - volt a felesége, és háromszor uralkodott régensként, állítólagos kegyetlensége és hatalomvágya miatt a „második Jezebel” jelzőt érdemelte ki az ellenfeleitől.16 Az őt legyőző és elfogó II. Clothar (584-629) Fredegar híradása szerint azzal vádolta, hogy „tíz király halt meg úgy, hogy

Klaniczay Gábor: A királyné, mint bűnbak, mártír és szent a középkori Európában

6 Mátyás 1905; Szende 2011.

7 Fügedi 1986; Sághy 1993-1996.

8 Chronici Hungarici c. 149,429.

9 Székely 2008: 2.

10 Dümmerth 1977: 413-414.

11 Windecke 2008: 111-112; Hoensch 1996: 495-498.

12 Chronici Hungarici c. 160,447; Képes Krónika 105.

13 Baker (ed.) 1978; Holum 1982; Stafford 1985; Sághy 1993—1996; Parsons (ed.) 1993.

14 Tertullianus: Az. asszonyi cicomáról. Tertullianus 1986: 249.

15 Nelson 1996:225-242.

16 Nelson 1978.

150