Majorossy Judit: Egy történelmi gyilkosság margójára. Merániai Gertrúd emlékezete, 1213 - 2013. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 2. (Szentendre, 2014)
II. - Klaniczay Gábor: A királyné mint bűnbak, mártír és szent a középkori Európában
Klaniczay Gábor: A királyné, mint bűnbak, mártír és szent a középkori Európában halálukat vagy te tanácsoltad, vagy te magad ölted meg őket, vagy mérget adattál nekik”. Ezután pedig a következő kegyetlen halállal pusztíttatta el őt: „[...] Azt parancsolta, hogy karjával és hajával kötözzék egy fiatal és be nem tört ló farkához, és így vonszolják keresztül a táboron. [...] Midőn pedig az, aki a lovon ült, megsarkantyúzta az állatot, mely oly hevesen rúgott hátra, hogy Brunhilda koponyája az első rúgásra széttört. A holttestet azután bokrok, tüskés bozótok között, hegyeken és völgyeken addig vonszolták, míg minden tagja össze nem roncsolódott.”17 Tours-i Gergely Históriaja is bővelkedik zaftos részletekben, és nem fest hízelgőbb képet Brunhilda esküdt ellenfeléről, a neustriai Chilperic feleségéről, Fredegundáról (550-597) sem, aki szolgasorból emelkedett királynéi rangra, Brunhilda nővérének, Gaswithának a meggyilkolásával, és politikai pályafutását további gyilkosságok kísérték, melyekhez Tours-i Gergely szerint, egyebek között, boszorkányok segítségét is igénybe vette.’8 A kora középkori királynékról hasonló képet kaphatunk a kereszténység keleti feléből is: Caesareai Prokopios Titkos történetének negatív főhősnője, Theodora (500-548), az ugyancsak szolgasorból, majd kurtizánból lett császárnő férfifaló életvitelének, szexuális szokásainak, obszcén színpadi előadásainak részletező leírása valóságos pornográfia. Emellett Prokopios boszorkánysággal is megvádolja a gyűlölt császárnét, aki állítólag titkos méregkeverő volt, és szerelmi báj ital-gyártó laboratóriumot tartott fenn.19 Kurtizán, perverz, méregkeverő, gyilkos, intrikus, kapzsi, kegyetlen, féktelen hatalomvágytól eltelt szörnyetegek képe bontakozik ki a krónikákból ezekről a hírhedtté lett kora középkori uralkodónőkről, és talán elmondható, hogy ezen a téren a későbbi királyné-bűnbak vádaskodások nemigen tudták felülmúlni Tours-i Gergely vagy Caesareai Prokopios méregbe mártott tollát. Am nem minden királyné volt olyan, mint amilyennek Brunhilda, Fredegunda vagy Theodora mutatkoztak ezekben a jellemzésekben, akadt sok olyan királyné is, akit a környezete és az utókor szentként tisztelt. Vajon nem áll ez ellentmondásban mindazzal, amit az eddigiekben a kora középkori nőellenes beállítottságról, a királynék helyzetének kikerülhetetlen ellentmondásosságáról, negatív megítéléséről állítottam? Első megközelítésben azt lehetne erre mondani, hogy a gonosz királyné és a szent királyné jól összeillő pár, egy szélsőségesen negatív és egy idealizáló pozitív, fekete-fehér sztereotípia egymással történő szembeállítása és rávetítése a világra. Tours-i Gergely Történeteiben Fredegundával és Brunhildával szemben szép szimmetriában megtalálható két szent királyné: I. Klodvig felesége, Klotild (457-545), a „hitetlen férjét” bibliai minta szerint megtérítő „hívő feleség”, illetve I. Clothar harmadik felesége, a thüringiai származású Radegunda (520/25-587) is. Klotild tényleges szentkultusza csak a késő középkorban bontakozott ki,20 ezért ezt most itt nem tárgyalom, Radegundáról viszont érdemes részletesebben szólni, mert az ő alakja, legendája lett a középkorban a szent királyné hagiográfiai archetípusa. E ponton azonban előbb szükség van egy rövid kitérőre. A királynék szentsége, mint egy új kora középkori szent típus az uralkodók szentségének szélesebb kontextusában értelmezhető. Mint ahogyan ezt már korábban, az erről a témáról írt könyvemben a cseh Frantisek Graus21 és a francia Robert Folz22 megfigyeléseire támaszkodva részletesebben kifejtettem,23 az egyház számára a kora középkorban problémát jelentett az az igény, hogy — az antik vagy pogány uralkodó-kultusz egyféle keresztény folytatásaként - szentként tiszteljék egy-egy újdonsült keresztény uralkodóház egyes tagjait. Ennek többféle akadálya volt: a szent a késő antikvitásban egyebek között éppen az istenített császár ellenlábasa volt, aki a túlvilági hatalom letéteményeseként szállt szembe a földi hatalom képviselőivel. Ezen túlmenően a kereszténységre áttérés után is megmaradt az uralkodók feladata: öldöklő háborúkban győzelemre vezetni népeiket,24 a békében halálos ítéletekkel rendet tartani, a trón tovább örökítésére fiú utódokat nemzeni - mindez nehezen összeegyeztethető a szent vallási életmintájával. Ezért nem is létesült, legalábbis a kora középkori latin kereszténységben, szentkultusz a kereszténységre áttérő Nagy Konstantin,25 vagy a frankokat megtérítő I. Klodvig26 személye körül. Ha egy-két Meroving-kori uralkodót szentként tiszteltek is, az leginkább vagy annak mártírhalála miatt történt így, mint például a burgundiai Szent Zsigmond (+524) vagy a vizigót Hermenegild (+585) esetében, vagy jelentéktelensége, a trónról történt lemondása, mellőztetése okán, mint például a 6. század végén 17 Mezey (szerk.) 1960:104—106. 18 Tours-i 2010: 450-453; 504-505. 19 Procopios 1984: 53-67. 20 Folz 1992: 9-12. 21 Graus 1965. 22 Folz 1984. 23 Klaniczay 2000. 24 McCormick 1986. 25 Bizáncban nem egészen ez volt a helyzet, ott Konstantint kezdettől fogva szentként tisztelték. Vö. Dagron 1996:141-167. 26 Klodvigot csak a középkor végén kezdték szentként tisztelni Franciaországban. Vö. Beaune 1985: 55-75. 151
