Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
A művésztelep virágkora, főművek és bohém hétköznapok
Egy keserű pirula Kassák Lajostól Mintha nem is ugyanarról a helyről lenne szó. Az eddigi történetek tartalmával és hangulatával szöges ellentétben áll az, amit Kassák Lajos írt a telepről. Vas István kifejezésével élve, „a Munka-kör morcos Jupiteré” a harmincas években családjával több nyarat töltött el Szentendrén. Napi programjai közé tartozott - az elmaradhatatlan pecázás mellett -, hogy időnként egy-egy meghívásnak engedve, ellátogatott a művésztelepre. Az itt szerzett benyomásait írta meg később egyik regényében'07. Dorogi, a regény festő főhőse egy hetet tölt el a művésztelepen szerelmével, Virággal. Kassák az ő bőrébe bújva mondja el igencsak lesújtó véleményét az ott látottakról, tapasztaltakról. „Szép az a város, fekvésével és ósdi, zegzugos építészetével, de gyalázatos hely az úgynevezett művésztelepe. Dorogiék beköltöztek a telepre, de ahogy körülnéztek, mindjárt megállapították, hogy rosszabb ez a hely a börtönnél. Minden részében, vastag falaival, alápincézetlen, dohos nedves szobáival, legjobb esetben is a cári kazamatákhoz lehetne hasonlítani. Nyolc-tíz év előtt kapták meg a házat a festők, hogy létesítsenek benne telepet a kultúra számára. Nyolc-tíz éve tanyáznak benne a piktorok, és a város lakossága még mindig szanatóriumnak nevezi. Ugyanis ez a ház volt az Országos Betegsegélyező első tüdőszanatóriuma. Nagy híre volt annak idején a városban vagy inkább nagy hírhedtsége, s az emberek nem tudták elfelejteni, hogy a zöld deszkakapu mögül hányszor indult el a fekete halottaskocsi fehér márvány és korhadt deszkakeresztjeivel a domb oldalába húzódott temető felé. Azok a betegek, akik ebbe a szanatóriumba kerültek, nem léptek vissza többé az életbe, akiket itt akartak talpra állítani, azokat már eleve végzetszerűen halálra ítélte a sorsuk. De hogyan is gondolhatta valaki, hogy az örökké nedves falak között, a doh és penészgombák közelében talpra álljanak a tüdőbetegség áldozatai? Kétségtelen, hogy szanatóriumnak nem vált be ez az épület, átadták hát a szellem embereinek, nyilván úgy gondolván, boldoguljatok benne képességeitek és érdemeitek szerint. Kevés nagyszerű termés került ki a falak mögül, de annál fáradtabban senyvedtek közöttük az emberek, folytonos ingerültségben és lázrózsákkal sápadt arcukon. Néhányan egész esztendőben a nedves falak között senyvedtek, s ezeket tisztelettel a halál jegyeseinek lehetett volna nevezni. Idők múltával az alápincézetlen ház egyre lejjebb süllyedt a földbe, a város közlekedési szempontból rendezte az országutat, s a falak tövét annyira föltöltötték, hogy az ablakok most egyvonalban állnak az utca szintjével. A lakók, hogy valamennyire védekezhessenek a nedvesség ellen, az utcafalak elé külön deszkafalakat építettek be a szobákba, mindazonáltal a levegő fullasztóan nyirkos és penészszagú bennük. Mikor Dorogiék beköltöztek a házba, rémület fogta el mindkettőjüket. Az életfogytiglan elítélteknek lehet ilyen érzésük, mikor a vasajtó becsapódik mögöttük. Virág egész éjjel sírt, Dorogi dühöngött, mint a megvadult állat. De reggelre mégis megnyugodtak kicsit. Belefáradtak a kétségbeesésbe, s a tehetetlenség ott tartotta őket a falak között egy hétig. Virág megkísérelte, hogy berendezkedjen valahogyan, s már nemcsak zokszó nélkül tűrte az átkozott körülményeket, hanem vigasztalója is lett Doroginak. Eredménytelenül. Mintha szégyelltek volna az utcára lépni, egész nap otthon tartózkodtak, kimentek az öreg nagykertbe, de ott sem találtak megvigasztalódást. Hatalmas, vén gyümölcsfákkal volt tele ez a kert, de nyomorultak, nedvtelenek és virágtalanok voltak ezek a fák, valósággal élettelen aggastyánok. Rengeteg féreg ette meg valamennyit, ha termett is rajtuk gyümölcs, undorítóan ehetetlen volt. De a festők azért nem tagadták meg a kertet, állványaikkal mindig ott álltak néhányan, hogy vásznaikra rávarázsolják a korhadó fákat, levéltelen és illattalan bokrokat. Valóban, volt valami szép, valami végtelenül megható ebben a kertben, de semmi esetre sem volt alkalmas arra, hogy életre kapjon tőle az ember, hogy termeljen és higgyen az élet valamirevalóságában. Virág figyelte a festőket s csak szánni tudta őket. Voltak, akik szakadatlanul dolgoztak, mintha máris beleőrültek volna értelmetlen feladataikba, mások kiültek a napra, mint az aggok házának lakói s voltak közöttük olyanok, akiket annyira megviselt ez az elátkozott hely, hogy alig némult el szájukon a panasz. Esténként, lefekvés előtt, gőzölgő pokrócok alatt forró vassal vasalták egymást, hogy tagjaikból valahogyan kiűzzék az ízületi fájdalmakat. Dorogi és Virág, ha esténként már nem bírták tovább az otthon gyönyörűségét, elmentek kicsit sétálni s befejezésül egy pohár sörre vagy feketére kiültek a piactéri kávéház teraszára. Szép kis tér volt ez, közepén Szentháromság szoborral '08 s körben csúcsos tetejű, régi, nagyon régi egyemeletes 407 Kassák Lajos: Egy lélek keresi magát. Budapest, 1948 86 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI 108 Szentendre főterén nem szentháromság szobor áll, hanem a szerb kereskedők által 1763-ban felállított kereszt, hálából azért, mert a pestis járvány elkerülte a várost. Innen az elnevezés is: „Pestiskereszt” vagy „Kalmárkereszt”.
