Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
Telepen kívüliek a harmincas években
Vajda Lajos: Liliomos önarckép, 1936 Pasztell, papír, 84 x 62 cm Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria Egészen tiszta idő van, északkelet felé a dombokon túl majdnem felhő, de nem az, tompa háromszög alakú kis fehér folt a Fátra. Mindig ugyanarról a pontról festek, de mindig kitelik más-más szelet is a tájból, a nagy ív csomagolópapír, amin dolgozom, remekül szívja be a tust, minden ecsetvonás élvezet. Sötét és konstruktív a kép, Barcsay hatása letagadhatatlan. Aztán fekszem a fúvón az ősidők óta érintetlen, füves, köves réten. Árvalányhaj pörög elém, a toliszerű ’haj’ végén szabályos, csavarmenetes fúró, ezzel kapaszkodik meg ott, ahol egy kis helyet talál a fúró végén lévő keskeny, éles kis barna mag, milyen praktikus berendezés. A kakukkfű már, elvirágzott, de a levele még csodálatosan illatos, kedvencem, a sötét kármin apró barátszegfű is korábbi, de ezerjófű még van, százfelé ágazó kis palotája rózsaszínű, tornyos. Vadkosbor is akad még, ha jól utánanézek, s legalább három-négyféle harangvirág: az egymáshoz tapadó kis virágú, vőfélybothoz hasonlótól a nagy fejű csengettyű formájúig, hát még a sokféle zsálya! A kígyószisz az lejjebb van, az utak mellett, a vadbazsalikom is, abból majd viszek Boris néninek, szereti a leveleit morzsolgatni olvasás közben. Vadzab csokrosan, ezüstperje a mélyebb részeken, a gólyaorr eperlevél. formájú arany-piros levele és ezerféle fű, köztük az a kemény, vékony szálú csomókban élő, amit a lejjebb eső réteken már álig látni. A cickóró ernyője még otthoni ismerős, de mindig szeretettel megnézem a fehér csipke közepén büszkélkedő kis fekete magot.”474 A Haluskai-tanya lapos pénztárcájú, fiatal festői állandó városbeli barangolásaik során fedezték fel Szentendre rejtett „csodáit”, s nemcsak a képépítésre való motívumokat, hanem azokat is, amelyek a napi élet természetes velejárói voltak. A hajnali ószerest, a Duna-parti piacot, a piacon csak fehér virágot áruló, szótlan NÉNI-t, a szerb búcsút és a szédítően forgó kólót. Bálint Endre a szentendrei ószerest tette halhatatlanná. „Az ószeres megy elől, és húsz-harminc méterrel mögötte követi őt egy bánatos ló, alig észrevehető bicegéssel. Az ószeres elviselhető baritonnal énekli el bádog indulóját’, amennyiben bádogot venne, ha lenne, aki adna, de ez nem gyakori eset; az egész főúton énekelt anélkül, hogy megállóit volna. A ló közömbösen viselkedik gazdája kedvteléseit illetően, gondolom, ha akarná, képes lenne végignyeríteni az utcát eladásra való felhívással, de nem teszi, mert bölcs állat. Éneklő ószerest évekkel ezelőtt Párizsban láttam, azaz hallottam. Ezen kívül nem volt szerencsém találkozni e kereskedelmi muzikalitással. Kora reggel volt, amikor a város zegzugos utcáit járva, elréviilten mindenféle csodákon, amiket Szentendre nyújt állandóan azoknak is, akik évek óta keresik fel nyaranta, mint például jómagam is. Kora reggel volt és éles csönd lapult gyanúsan a házak fala mellé, amikor távoli dallamok szűrődtek felém a sűrű lombú fákon és kuszáit utcákon keresztül. Azzal a reggeli bágyadtsággal andalogtam a hang irányába, mely hihetetlenné teszi az embert még a saját létét illetően is. Az éjszakai álmom amúgy is oly valószínűtlen világot varázsolt elém, könnyűszerrel hittem, hogy a hang nem lehet másé, mint egy boldogtalan hősé, ki ebben a városban keresi szerelmét. Bevallom, Don Quijotera476 gondoltam, és rohantam a Deák Ferenc utca irányában. Az egykedvű baktatás és a fejét lógató ló fokozta gyanúmat, s most, hogy már láttam Don Quijote-t, kíváncsi voltam, mit énekel oly szomorú monotonsággal, csak olykor enyhítve valami dallamos lendülettel egyhangú énekét? 575 576 575 Szántó Piroska: Bálám szamara. Budapest, 1982. 226. p. 576 Cervantes világhírű regényének főhőse 124 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI
