Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
Telepen kívüliek a harmincas években
„Béla és Mária jegyesek”, 1940 Czóbel Béla rajzos értesítése eljegyzésükről szerette, őt még Czóbel is. Én a régi csodálattal néztem fel Máriára, bár néha szíven ütött egy-egy nyers tréfája, de hát ilyesmi tőlem is kitelt nem is egyszer. A Czóbel-ház nekem változatlanul a nagy művészek varázslatában tündöklött, akár Czóbel festett a kertben, akár Modok néni, Mária édes arcú mamája ült - nem, üldögélt - egy fonott székben, a kis, szalagos selyempincsijét simogatva, mint egy régi pasztellkép. Azt hiszem, Mária virágos csendéletei ebben az időben készültek. Sőtér István175 említi egyik írásában, hogy Czóbel felesége nagy, virággal tömött köcsögökkel rakja teli a férje műtermét ’csalétekül’. De Mária csendéletei nem ilyenek voltak, nem Czóbel harsogó, tündöklő, dús virágai. Az aranyokkere még megvolt, s a virágok erős, majdnem konstruktivista szerkezete is, az fogta be a szinte merev, álló, lapos szirmú körvirágokat, szorosan összezárva. [...] Czóbel éppolyan igénytelen volt, mint a legtöbb festő, saját megnyitóján is ugyanabban a kopott, kék nadrágban jelent meg, amit otthon hordott a kertben, és nagyjából mindegy volt neki, hogy mit eszik, de azt pont fél egykor szerette az asztalon látni, s mégiscsak egész életét Párizsban töltötte, hát megszokta a leves-hús-saláta-sütemény-gyümölcs menüt. Ez persze lefoglalta Mária legértékesebb festőidejét, meg aztán a kert termése is feldolgozásra várt. Gyakran benéztem hozzá délelőtt, ha éppen nem dolgoztam, ilyenkor rendszerint ott ült a piros-fehér kerti ernyő alatt, s buzgón vagdalta, hámozta a legkülönbözőbb kerti termékeket, amikből meglepő leveket possajtott, különösen a ’cidre’-nek nevezett furcsaság tett rám mély benyomást, nem igen volt rokona a francia almabornak. Közben be-beugrott a konyhába, én meg alig vártam, hogy visszajöjjön, és nézhessem a kés felett mozgó, nagyonnagyon szép, erősen kidolgozott kezét, az édesanyja s a saját jegygyűrűje csúszkált a finoman mintázott ujján, a napraforgó-arany hajkorona már őszült, csak a homlokába hulló fürtök voltak még tiszta aranyszínűek, mint a lehajló napraforgó sárga sziromlevelei. Irigyeltem Gráber Margitot, aki a barátnője volt, igaz, korban is, festői felfogásban is természetes volt, hogy összeillenek, nem úgy, mint énvelem. Festőileg is hatott rám pedig, furcsa módon, két rajza, holott, legalábbis tudtommal, keveset rajzolt. Gyönyörű két kisméretű, talán 40 x 30-as szénrajz volt: szentendrei táj, hegy-domb-ház-pötty. Szűkszavú, komoly, nemesen távol tartott. Nekem a szentendrei táj egyértelműen csak Barcsay volt addig, de Mária ezzel a két rajzzal valami mást árult el Szentendre ezerféle arcából. Szenvedélyt éreztem bennük, amit valaki titkol, tagad, szégyell, és közben fájdalmasan céloz rá.”476 Ha már Szántó Piroska ilyen hangsúlyosan felemlegette Gráber Margitot, itt a helye a tőle származó, Modok és Czóbel kapcsolatot jellemző véleménynek. „Az élete megváltozott. Ettől fogva férjével a telet Párizsban töltötte, a nyarat Szentendrén. ízlése, látása a francia festészet hatása alatt kitágult, még biztosabb lett. Czóbeltől, aki jóval idősebb volt nála, sokat tanult. De soha nem került a hatása alá. Czóbel bizony árnyékot vetett rá. De szerette ezt az árnyákot. Mint egy meleg kendőt, úgy vette magára. Feleség volt, úgy vélte, a legnagyobb magyar festő felesége. Elragadó kis képeit sokszor Czóbel lemaradt vásznainak szélére festette, legtöbbször a verandán, míg Czóbel aludt. Ezeket, ha néha megmutatta, szobája padlójára rakta ki, előhúzván a dívány alól. Sokszor ’5 Sőtér István, irodalomtörténész, író (Szeged, 1913 - Budapest, 1988) 476 Szántó Piroska: Akt. Budapest, 1994. 219-220. p. 102 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI
