Kopin Katalin (szerk.): Test objektív. A test reprezentációja a kortárs művészetben - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 5. (Szentendre, 2013)

1. Berhidi Mária: Fétis I Fetish

1979 i márvány, fém marble, metal

2. Berhidi Mária: Lepke I Butterfly 1988 kvarchomokkő, fém I quartz, metal

A nyolcvanas évek végére jellemző, a korábbi paradigmákat lebontó dekonstruktív, analitikus szemlélet, de főleg annak tudatos művészeti képviselete szinte teljesen hiányzik a hazai művészeti palettáról, részint a korábbi modernista diszkurzus erős meggyökerezése, másrészt a dekonstrukcióra irányuló diszkurzus hiánya okán. Csáky Mariann a testiséggel kapcsolatos tabuk kikezdésével, megcsontosodott reprezentációs klisék, normák lebontásával foglalkozott, de már a ’’test-embargót” feloldó kilencvenes évek jegyében. A másik művész, akinek munkái jól ízültek a nemzetközi kontextusba, a Szlovákiában élő magyar művész, Németh Ilona. Feküdj le! (Többfunkciós nő), 1996 című munkája hatalmas vörös nászágy. A 26 lyuk mindegyikéből más-más női hang hallatszik a női sokarcúság és a saját, női szexualitás képviseletében az átható és tárgyiasító férfi tekintet kiiktatásával. A piros bársonnyal, nyúlszőrrel, gyepszőnyeggel bevont nőgyógyászati vizsgálószékekkel (Nőgyógyászati magánrendelő, 1997), a kultúra más területein és a tudományban is érvényesülő hierarchikus nemi viszonylatokra irányítja a figyelmet a privilegizált orvosi tekintet (medical gaze), s az alávetett, tárgyként kezelt, áterotizált női test kettősének analízisével.

Az ezredvégi apokaliptikus testszemléletében a test anyagiságát, romlandóságát tagadó idealizált testfelfogással szemben a bőr által határolt és egységben tartott „esztétikus” külsőről a belsőre és a fizikai létezés sérülékenységére, és a halandóságra irányul a figyelem. A klasszikus kultúrákban az emberi test az univerzumot leképező mikrokozmoszt, az akt az egységet, az integritást képviselte. A fetisizált testfelszín, a bőr elfedte a horrort, a testbelsőt, a testnedveket, salakanyagokat, a működési zavarokat, betegségeket. A tisztasággal, renddel, kontrollal, tökéletességgel és esztétikummal áll szemben az utálat, undor tárgya, a tisztátalanság, a káosz és a rendellenességek, a torz, mindaz (abject), ami „fenyegeti az identitást, a szisztémát, a rendet, ami nem tartja tiszteletben a határokat, pozíciókat, a szabályokat, ami köztes, kétséges... a legfontosabb ilyen határ az, ami elválasztja a test belsejét és külsejét, ami elválasztja az Ént (self) a Mástól (other).” (Julia Kristeva: Power of Horror. An essay on Abjection, New York, 1982)

Ez a megközelítésmód érthető tetten Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor Magvas kiállításán (1992), mégha erősen áttételesen is. A falba helyezett magok a művészpár által elfogyasztott cseresznye és meggy magvai, ami által a művészek teste is belép a műbe. A bűnbeesés is a test vágyaihoz, az evéshez kapcsolódott, ami testi fájdalmat, a fájdalmas szülés büntetését vonta maga után. És jelen van az evés egy másik konnotációja is, ami az emberi természet bestiális oldalához tartozik. Minthogy az oralitással áll kapcsolatban - s ugyanúgy, mint a testi váladékok, salakanyagok, a külső és belső közötti határt képviseli - az evés (és az étel is) egyfajta tabu, „abject”-elem, utálat, undor, megvetés, viszolygás, megalázottság tárgya. A testi funkcióktól, a salakanyagoktól való viszolygásunkkal, s a test tökéletlenségeivel, öregedésével és romlandóságával, végső soron a halálfélelmünkkel és annak legyőzésére irányuló szüntelen erőfeszítésünkkel szembesítenek az “abject”-t használó