Mazányi Judit (szerk.): A felfedezett Duna-parti kisváros. A 20. századi magyar művészet Szentendréről nézve - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 3. (Szentendre, 2013)
Lóska Lajos: Csillaghullás. (A szentendrei művészet közelmúltja)
tett képregényszerű utazása tehát kiindulópontja a »nyugalom lehetőségeit« a természet végtelenjében, szabadságban, s e szabadságérzet állandóságában kereső vagy megtaláló műveknek."275 A művek e sorába kívánkozik fe Lugossy László Háziasított falfirkája (1987),276 mely bár színvonalas alkotás, korántsem reprezentálja minden tekintetben alkotójának a Vajda Lajos Stúdióban, vagy a kisváros művészeti életében betöltött szerepét, jelentőségét, melyről a következőket írja Perneczky Géza: „[...] Laca aztán igazán besorolhatatlan és interpretálhatatlan a javából! Az én szememben ő a korszak egyetlen magyar művésze, aki - Beuyshoz hasonlóan - több mint két évtizeden át már puszta személyében is műalkotásnak számított."277 A nyolcvanas évek közepén induló Kótai Tamás Kályhatakaró című sorozatának darabjai (például Kályhatakaró IV., 1994)278 egyfajta dekoratív emblematizmust képviselnek, míg ugyancsak a geometrikus alkotásmód egy másik, a minimallal ötvözött változatához sorolható Haász Istvánnak a régi művésztelepen készült, sárga, kép reliefje (Objekt, 1994).279 Haászról szólva, nem hagyható említetlenül Bartl József, Szirtes János, illetve Szikora Tamás munkássága sem, akik ugyan csak nyaranta tartózkodtak a régi művésztelepen, de mindenképpen hozzátartoznak festészetükkel - Szirtes az Új Modern Akrobatika nevű csoport tagjaként performanszaival is - a város művészeti életéhez. Az áttekintést a kezdetekhez visszakanyarodva, Deim Pál művével, a félig csukott bicskapengeként derékszögbe hajló, sötét árnyékot vető hatalmas bábut ábrázoló Elbukóval (1992) zárnám,280 mert az ő munkássága szinte teljesen átfogja a modern szentendrei festészet egész korszakát. Az 1960-as évek közepén festi a Két nő című (1965) vásznát, majd kialakítja bábu és csepp, motívumát (Csend II., 1968), melyek képeinek, szobrainak, grafikáinak máig meghatározó emblémái (Kékfény, 2001) maradtak. A hetvenéves mester gyűjteményes tárlatát Wehner Tibor a következőképpen jellemezte: „A pillanatnyi lehetőségek, tehát a véletlenek és a határozott szándékok által vezérelt szentendrei MűvészetMalom-műegyüttes azt tanúsította, hogy ez a 20. század utolsó harmadában és az ezredforduló éveiben a tradíció és Szentendre, a szentendrei tradíció vonzásában kibontakozó, összegző szándékú, szintetizáló érvényű művészet rejtélyesen és titokzatosan egyszerre univerzális és lokális sugárzású."281 Véleményem szerint az új évezred festői, szobrászai, grafikusai számára ez az állandóságában is mindig megújulni képes mentalitás lehet a követendő példa. Már csak azért is, mert az 1989-ben ismét korszakhatárhoz ért szentendrei művészet helyzete korántsem biztató. Az elsősorban a politikában és a gazdaságban bekövetkezett változások a képzőművészek, a képzőművészet számára nem teremtettek sokkal előnyösebb helyzetet a rendszerváltás után sem. A cél tehát egyértelmű, mégpedig az, hogy Szentendrének a butikok városából ismét a művészetek városává kell válnia. Olyanná, mint amilyen 1945 előtt, majd a háború után, Czóbel Béla, Kmetty János és Barcsay Jenő működése idején volt, amilyen lenni tudott az 1960-as évek végén Deim cseppformás, bábus stílusának megszületése pillanatában, illetve a Vajda Lajos Stúdió fennállásának első húsz esztendejében. 275 Keserű Katalin: Wahorn András, in: Jelenkor, 1988/5. sz. 276 Kát. sz. 127. 277 Perneczky Géza: Mi van a folklór alatt?, in: Új Művészet, 2002/12. sz., 8. 278 Kát. sz. 123. 279 Kát. sz. 87. 280 Kát. sz. 77. 281 Wehner Tibor: Mindig bábu. Deim Pál retrospektív kiállítása a szentendrei MűvészetMalomban, in: Új Művészet, 2002/12. sz., 23. 70
