Mazányi Judit (szerk.): A felfedezett Duna-parti kisváros. A 20. századi magyar művészet Szentendréről nézve - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 3. (Szentendre, 2013)
Lóska Lajos: Csillaghullás. (A szentendrei művészet közelmúltja)
Az 1998-ban megszüntetett Művésztelepi Galéria csak tavasztól őszig üzemelt, és méreteinél fogva elsősorban egyéni kiállításokat tudott befogadni. Programját nagyrészt Novotny Tihamér állította öszsze. 1994-1997 a következő művészek bemutatóját lehetett látni: Vincze Ottó, Haász István, Kacsó István, Bogdándy Zoltán Szultán, Szurcsik József, Regős István, Bereznai Péter, ef Zámbó István, Selényi Károly István, fe Lugossy László, Elekes Károly, illetve Nagy Árpád Pika. Ahogyan az a felsorolásból kitűnik, ebben a városközponttól viszonylag távol eső kiállítóházban elsősorban a Vajda Lajos Stúdió képviselői, a Magyarországra áttelepült Marosvásárhelyi Műhely-tagok alkotásai kerültek a nagyközönség elé, de mellettük helyet kaptak a nyolcvanas évek második felében pályára lépő grafikusok, festők, így Gaál József, Szurcsik József is. Viszonylag részletesebben érdemes szólni azoknak az akkori fiatal alkotóknak - Imre Mariann, Kótai Tamás, Vincze Ottó - a tevékenységéről, akiknek az imént tárgyalt évtizedben teljesedett ki a művészete. Kótai Tamás 1986-ban fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Korai rajzai még eltértek későbbi, kiérlelt emblematikus műveitől. Zsengéi elsősorban lírai nonfiguratívak, de rejtőzködik bennük némi szürrealizmus is (Medúzák, 1984). A főiskola után kifejezésmódja megváltozik, barna tónusú képeket fest, melyeken különböző geometrikus, de még nem embléma jellegű ábrák jelennek meg. 1990 táján lelt rá saját motívumrendszerére, melynek elemei a magyar népművészetből is származtathatóak, bár ezen túl ösztönözhették megjelenésüket a dél-amerikai indián takaró- és szőnyegminták, illetve más internacionális - szív, korona, oszlop - jelképek is. Az említett forrásokból következik, hogy számos kultúra motívumanyagát egyesítette, fejlesztette tovább, alakította ki segítségükkel egyéni kifejezésmódját. Az 1990-től hat-hét esztendeig tartó alkotói szakaszának festményei élénk színűek, síkszerűek, motívumismétlők, jellemző az alakzatok egymás mellé rendelése, vagy akár a képszélen való túlfuttatása. Mindez azt a képzetet kelti, hogy művei „nyitottak", tetszőlegesen tovább folytathatók (Pajzstakaró, 1993). Az ezt követő két-három esztendőben munkái plasztikusabb, reduktívabb kifejezésmódról tanúskodnak. Újabb rajzain, nyomatain egy-egy nagyobb, rojtos szélű, szálkás, majdhogynem monokróm minimalforma jelenik meg (Kéregrajz III., 1996; Csíki lapok II., 2001). Körner Évától, Haulisch Lenkétől Németh Lajosig sokszor és sokan írtak már a szentendreiség fogalmáról. Kótai Tamásról, annak ellenére, hogy nem a város szülötte, bátran elmondhatjuk, hogy a szentendrei hagyományok folytatója. Vajda Lajos, Komiss Dezső, Bálint Endre, Barcsay Jenő, Deim Pál alkotásain gyakran jelennek meg a város tipikus építészeti motívumai, tárgyrészletei. Kótai jelei-motívumai, bár nem egyértelműen szentendreiek, ehhez a hagyományhoz, szemlélethez kapcsolhatóak. Vincze Ottónak a 1980-as évek második felében kibontakozó művészete a Vajda Lajos Stúdió geometrikus - Aknay, Bereznai - szárnyával rokonítható, de sokat merített az abban az időben közkedvelt, vidám, színes, mozgalmas neogeóból is. Ezt az alkotói periódusát dokumentálják például a SZAFT című kiállításon szereplő munkái. Sajátosságuk még, hogy a rajtuk megjelenő dinamikus, geometrikus formákba merevített gesztusok túlfutnak a kompozíció szélén. Sőt ezt a hatást érte el az egyes motívumok képmezőre applikálásával is (Fekete ütések, 1987). Az évtized végén radikális átalakulásnak lehetünk tanúi alkotásmódjában. Az újfestészet után jelentkező nemzedék figyelme a táblaképtől egyre inkább az installációművészet felé, illetve a színes, emocionális gesztusoktól az objektív, fogalmi, posztkonceptuális kifejezésmód felé fordult. Vincze Ottónál ez a váltás a falra applikált szabásminta és gomb-csillagkép térberendezéseiben tárgyiasul (Kazettás csillagkép, 1995). A téma továbbgondolásának tekinthető az 1998 őszén Szentendrén, a Képtárban rendezett Séma 2 (Installációk 1996-1998) című kiállítása. Itt az előtérben egy land art mű három fotója (Esőváró, 1997), a belső termekben pedig falra erősített szabásminta sziluettek, bekeretezett ötvenes évekbeli szabásminta kódok, karikává hajlított fa méterrúd, műszaki leírások, ready made-ek fogadták a látogatót (Varrólecke, 1997; A szoknya, 1998). „1995-től kezdődően Vincze a felnagyított, sematikus mintarajzokat laposra kalapált, könnyen alakítható ónhuzalból hajlítja meg. A szabásminták testetlen rajzát a személytelen, ipari segédanyag konkrét nyomvonala alig 10 cm-rel a fal előtt lebegve határozott, s mégis lágy vonalú, grafitszürke kontúrral írja körül a térben. A sűrűn álló drótszálakra applikált körvonalat a fehér falon körbefutó halvány árnyék kettőzi meg."265 - írja a katalógus bevezetőjében Verba Andrea. 2002-ben a Szentendrei Képtárban egyéni kiállításon bemutatkozó Imre Mariann, aki akkoriban csatlakozott a Vajda Stúdióhoz, 1991-ben végzett a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Grafikákat készít, 265 Séma II. Installációk 1996-1998, Szentendrei Képtár. Kat. bev. Verba Andrea. Szentendre, 1999,5. 68
