Mazányi Judit (szerk.): A felfedezett Duna-parti kisváros. A 20. századi magyar művészet Szentendréről nézve - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 3. (Szentendre, 2013)
Lóska Lajos: Csillaghullás. (A szentendrei művészet közelmúltja)
Elismervén ugyan azt, hogy egy múzeumnak nem csupán a legújabb irányzatok bemutatása a feladata, (bár van erre jó példa is: a székesfehérváriaké, illetve a pécsieké), az anyagi források hiánya mellett egyfajta ambivalens kiállítás-politika is hozzájárult a képzőművészet, és ezen belül a kortárs művészet háttérbe szorításához az 1990-es évek második felében. Az akkori intézményvezető nem tekintette szívügyének a város karakterét meghatározó, a modern magyar művészetben jelentős szerepet játszó szentendrei művészet megfelelő támogatását kiállításokkal, katalógusokkal. Az 1970-es és 1980-as években a múzeumvezetés kísérletet tett a szentendrei művészettel foglalkozó helyi művészettörténész gárda megteremtésére, azonban az 1990-es években a romló körülmények következményeként nem sikerült teljes mértékben megtartani a helyi kortárs képzőművészettel foglalkozó szakembereket. A folyamatot gyorsította a Művésztelepi Galéria bezárása (1998), illetve ezt megelőzően a centrumban lévő Szentendrei Képtár programjának módosítása, ahol a képzőművészeti bemutatók mellett néprajzi és helytörténeti kiállítások megrendezésére is sor került. Nem kell hosszasan bizonygatni, hogy mindez együttesen a kortárs művészet pozícióvesztését eredményezte. Az említett negatív tendenciák mellett szerencsére pozitívumokat is regisztrálhattunk. Bizonyítékul emeljünk ki néhány jelentősét a kilencvenes évek kortárs képzőművészettel foglalkozó kiállítási programjából, a Szentendrei Képtárra és a Művésztelepi Galériára koncentrálva (ugyanakkor mellőzve a Vajda Pince, a Barcsay Iskola Galéria, az Artéria Galéria vagy éppen a rövid életű Téli Galéria tevékenységének ismertetését). A Szentendrei Képtárban tekinthettük meg 1989-ben a Vajda Stúdióval jó szakmai kapcsolatokat ápoló Marosvásárhelyi Műhely (MAMÚ) Tegnap és Ma című kiállításán Borgó, Dienes Attila, Elekes Károly, a Szentendrén letelepült Krizbai Sándor, 1974 és 1984 között készült munkáit, valamint Holdas György tárlatát. A régió művészete szempontjából kiemelkedő seregszemlére került sor egy esztendővel később. A10 plusz 1 éves a Szentendrei Grafikai Műhely című összefoglaló bemutató több mint hatvan képzőművész, hogy csak a helyi illetőségűeket említsem, Aknay János, Balogh László, Barcsay Jenő, Bukta Imre, Deim Pál, Farkas Adám, Kocsis Imre, Krizbai Sándor, Lois Viktor, fe Lugossy László, Matyófalvi Gábor, Regős István, Szántó Piroska, Vincze Ottó, Wahorn András, ef Zámbó István és társaik nyomatairól nyújtott áttekintést. 1992-ben rendezték meg az újkonstruktív-neogeós alkotók - Aknay János, Bereznai Péter, Kis Tóth Ferenc, Matyófalvi Gábor, Vincze Ottó - műveit felvonultató Pentaton I. című tárlatot, melyen külön revelációként hatottak például a színes újgeometrizmusból kilépő Bereznai erőteljes, fekete kompozíciói. Ugyanebben az esztendőben építette fel a Képtárban a Block-csoport (Bangócs Gábor, Katona Zoltán, Kopasz Tamás, Nayg István, Palkó Tibor, Sebestyén Zoltán) Blockendre című installációját. Végezetül meg kell említenünk a Deim Pál, Farkas Adám és Hajdú László munkásságáról beszámoló kiállítást (1999), illetve az Új szerzemények című 1999-es tárlatot. Az ezredvégi visszatekintő rendezvények, a Hamvas Béla emléke előtt tisztelgő, hommage jellegű Párbeszéd című kiállítás (1997), vagy a Levendel gyűjtemény bemutatása (1998) többek között az Európai Iskola szentendrei kapcsolataihoz nyújtottak el nem hanyagolható adalékokat. Természetesen egyéni tárlatokat is láthattak az érdeklődők a szentendrei Fő téren: Balogh Lászlóét (1990), Bartl Józsefét (1992), Szántó Piroskáét (1993), Vincze Ottóét (1998). Bukta mindig is előszeretettel készített installációkat már a műfaj divatba jötte előtt is, gondoljunk csak a Pataky Galériában Samu Gézával közösen rendezett és a trágyaképek miatt betiltott kiállítására (1981). A tárgyalt időszak szempontjából azonban az egyik legérdekesebb, legszínvonalasabb kétségtelenül a +- Pára volt (1993), amelyen a következő műegyüttesek kerültek a nagyközönség elé: Nagykáta-Moszkva, Megállítótábla, Második Brassói, Róna, Szél, Pára. Ez talán még eredetibb, érdekesebb és merészebb volt, mint a Velencei Biennále főpróbájának tekinthető, 1988-as Ernst múzeumbeli bemutató. Idézzük fel a széltől duzzasztott lobogó nadrágszárakat, a füstölgő, kormozó petróleumlámpákat, vagy a zuhanyrózsát imitáló érett, lekonyuló fejű napraforgót, a műegyütteseknek sajátosan magyar arte poverás hangulatát, melyet Novotny Tihamér érzékletesen írt le: „Először a lehalkított, de órákig tartó s újraismételhető kutyaugatás, no meg az égő petróleumlámpák fojtó szaga vágja mellbe az embert. A sötét terembe lépve megpillantjuk a falon körbefutó képek sorát: egyformán szabványosított vékony, fényesen csillogó, elegáns, sötétbarna, sima keretek, alig hatvan centiméterre emelve csak a lábazattól. [...] Alaposan le kell hát hajolnunk, ha meg akarjuk nézni ezeket a fényképeket: egy 36o fokban körbefotózott alföldi táj kockákra bontott körképe karol át bennünket. A ház, a miliő Bukta szülőfaluját, Mezőszemerét idézi."264 264 Bán András - Novotny Tihamér: Bukta Imre. Új Művészet Könyvek 10. Budapest, 1998,81. 67
