Mazányi Judit (szerk.): A felfedezett Duna-parti kisváros. A 20. századi magyar művészet Szentendréről nézve - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 3. (Szentendre, 2013)
Verba Andrea: Csoportkép Szentendrével, 1947-1972. (Változó nézőpontok - állandó értékek a szentendrei művészet megítélésében)
(Vaszkó, Deim, Balogh) munkái; a legmarkánsabb egyéniség közöttük Barcsay Jenő ... A szentendrei festészet utolsó, talán legfontosabb, de feltétlenül a »legszentendreibb« stíluskörét a konstruktív-lírai szürrealisták csoportja alkotja: a Kállai Ernő által találóan »pszichorealisták«-nak nevezett Vajda Lajos, továbbá Korniss Dezső, Vajda Júlia, Bálint Endre és Szántó Piroska [...] az egyetlen kiállított kép nem érzékeltette kellőképpen Ámos festői rangját. [...] Ez az áttekintés szükségképpen vázlatos volt, hiszen egy átfogó, nagyszabású, tudományos igényű szentendrei tárlatnak a néhány kicsiny teremből álló Ferenczy Károly Múzeum nem képes helyet biztosítani. [...] Az 1968-as szentendrei tárlat végül is az esztendő egyik legfontosabb hazai képzőművészeti eseménye volt."246 Az 1969 és 1972 közötti eseményekben gazdag időszak sok szempontból korszakhatárnak tekinthető. 1969-ben a szentendrei és a fehérvári tárlatok megrendezése, a Régi Művésztelep bezárása és az Új Művésztelep megnyitása olyan erőteljes elmozdulásokat regisztrált, illetve eredményezett a szentendrei művészetben és annak megítélésében, amelynek következményeit ekkor még inkább csak sejteni lehetett. Az évtized végére kialakult helyzetet jól tükrözte, hogy egy évvel a jubileumi tárlat után - ezúttal Körner Éva rendezésében -, ismét Szentendrei művészet címmel nyílt kiállítás, amelynek Szentendre helyett most az új távlatok felé nyitottabb, avantgárd szellemiségű székesfehérvári múzeum adott otthont.247 „Mikor már azt hittük, hogy a szentendrei festészet közkinccsé vált, s szinte belefásultunk a szentendrei művészet kicsiny és meghitt táblaképeinek ünneplésébe, a székesfehérvári kiállításon egyszerre csak az újdonság és a nagyság erejével nyilatkozott meg. Egyszerre volt eleven múlt, gyönyörű hagyomány és anakronisztikus jelen; egyszerre képviselte az európaiságot és a magyar sorsot; az intellektualizmust és az ösztönösséget; egyszerre szólt a metropoliszok és a paraszti közösségek hangján - méghozzá megrendítő szigorúsággal, szuggesztív erővel és monumentalitással." - foglalta össze a revelációszerű élményt Szabadi Judit.248 A katalógus nyomán a rendezést elismerően értékelő kritika „kétarcú szentendrei festészetről" beszélt, ahol a szemlélő az érzéki látványtól „a Szentendréhez fűződő szellemi programig" jut el. Ugyanekkor Szabó Júlia Gondolatok a szentendrei festészetről című írásában, végigtekintve az elmúlt évtized négy nagy szentendrei művészetet bemutató kiállításán, történelmi távlatokat is felvázolva adott új szempontokat a szentendrei festészet tanulmányozásához.249 Mindeközben az 1969. évi Ferenczy Károly Múzeum által rendezett szentendrei tárlat kiállítói közt is új nevek tűntek fel. Ország Lili, Sikuta Gusztáv, Vajda Júlia művei már egy új korszak beköszöntét jelezték.250 Érdekes, hogy a szemléletváltást léptékváltás is kísérte. A kultúrpolitikai hozzáállás enyhülését, komolyabb állami mecenatúra jelenlétét sejteti, hogy mindez nemcsak a katalógus kivitelében, a kritikák terjedelmében, de még a „szerzeményezési kedvben" is jelentkezett. A napilapokban már nemcsak rövidebb öszszegző, hanem több hasábos, majd egész oldalt megtöltő, elemző tanulmányok is szület(het)tek a témáról. Rózsa Gyula elemző írását az általa legcélravezetőbbnek talált, igencsak szűkén értelmezhető fogalomhasználat körülhatárolásával kezdte. „Előbb-utóbb tudomásul kell vennünk, hogy a fogalomnak csak akkor van értelme, ha arra a harmincasnegyvenes években fellendülő irányzatra vonatkoztatjuk, amely Vajda Lajos és Ámos Imre immár művészettörténetté vált munkásságával jellemezhető, annak ellenére, hogy Ferenczy Károlytól Bánáti Schwerák Józsefig jónéhányan dolgoztak a Duna-parti kisvárosban."251 A stílusrokonságon túl meghatározóbbnak vélte a világnézeti és sorsbeli közösséget. Ezzel együtt Bálint Endre absztrakció és felismerhetőség határán lebegő, „óvatos - bátortalan", megfogalmazása szerint: „mintha" művészetét Barcsay Jenő mozaikkartonjának embercsoportjaival állítja párhuzamba, amelynek 246 Dévényi Iván: lubiláris kiállítás Szentendrén, in: Képzőművészeti Almanach. Budapest, 1970,9-11. 247 A szentendrei művészet, Csók István Képtár, Székesfehérvár, 1969. november 2. - 1970. január 15. Kat. bev. Körner Éva. Székesfehérvár, 1969. 248 Szabadi Judit: A szentendrei művészet. Kiállítás a székesfehérvári Csók István Képtárban, in: Képzőművészeti Almanach. Budapest, 1972,15-19. 249 Szabó Júlia: Gondolatok a szentendrei festészetről. A székesfehérvári múzeum szentendrei festészeti kiállítása, in: Jelenkor, 1970/5. sz., 461-464. 250 A tárlathoz elegáns kivitelű, magyar-francia nyelvű katalógus készült. Szentendrei festők tárlata, Ferenczy Károly Múzeum. Kát. bev. Láncz Sándor. Szentendre, é. n. (1969). A reprodukciók Czóbel: Kékkabátos leány, Korniss: Kalligráfia, Kmetty: Múzsa, Miháltz: Patakpart Szentendrén, Országh Lili: Szentendre kapui, Pirk: Kukorica)osztás, Barcsay: Mozaikterv című képeiből közöltek kinagyított részleteket, valamint több más alkotótól (Anna, Bálint, Deim, Ilosvai, Kántor, Szántó, Vajda Júlia) kisebb méretű, teljes képet. A kiállítást Láncz Sándor rendezte és Petényi Katalin nyitotta meg. 251 Rózsa Gyula: Változó szentendrei festészet, in: Népszabadság, 1969. szeptember 24. 61
